PROLÓGUS


A férfi izzadtan nyúlt végig a szalmaágyon, száját elégedett sóhaj hagyta el. Kisimított egy szőke tincset a homlokából, és a szajhára szegezte tekintetét. A nő sietősen magára kapta szebb napokat látott zöld ruháját, felmarkolta a rozoga kecskelábú asztalról az ezüst kopejkát, és amilyen észrevétlenül érkezett a félhomályban úszó szobába, olyan észrevétlenül távozott onnan.

A férfit csaknem elnyomta a sirályok vijjogásával kísért langymeleg álom, amikor éktelen kiabálás hangja furakodott a fülébe. Lerúgta magáról a pokrócot, és az ablakhoz lépett. A staski kikötőben egy csapásra felbolydult az élet, ahogy a víz fodrozódó fehér hullámai megszámlálhatatlan deszkát és törött árbócdarabot vetettek partra.

A férfi belebújt a szögletes pikkelymintákkal díszített csizmájába, magára öltötte hosszú, fekete köpenyét, és lesietett a fogadó emeletéről. Gondosan fejébe húzta csuklyáját, és megállt a dokkon.

- Ember a vízben! - kiáltotta valaki az összesereglett tömeg széléről.

- Ez nem a cár címere? - szólalt meg remegő hangon a férfi mellett egy idősebb, barázdált arcú öregember.

A férfi leguggolt, és a roncsok között ide-oda ringatózó, oszladozó tetemre pillantott. A felkelő nap gyér fénye láthatóvá tette a fekete bőrrel bevont mellvérten az ezüst sárkány tekergőző alakját.

- Elsüllyedt Vladislav herceg hajója! - harsogta kétségbeesetten egy fiú.

A férfi, miután meggyőződött róla, hogy senki nem élte túl a szerencsétlenséget, észrevétlenül, akárcsak egy macska, kisurrant a kikötőből.

***

A herceg halálát övező pletykák hamar szárnyra keltek. Még az árnyaktól hemzsegő Sötét erdő tövében megbúvó falucskába is azt találgatták, a trónörökös távozása pusztán balszerencse volt, vagy szándékosan süllyesztették el a hajóját. Voltak, akik úgy vélték, a tengeren túli uswariaiak követték el a merényletet, mások azt latolgatták, miféle haszna származna bárkinek a cárevics halálából, hiszen nem ő volt az egyedüli örökös.

Egy újabb merénylettől tartva Ivan cár megkettőzte a palota őrségét, annak irányítását Anatolij Vasiliev parancsnokra bízta. A férfi attól a naptól kezdve peckesen járt-kelt az ezüst páncélba öltözött, rátermett katonák között, és úgy osztogatta az utasításokat, mintha ő maga lett volna a legfeljebbvalóbb hatalom. Ilyenkor arcára különös derű, lelkébe rég nem érzett elégedettség költözött.

- Mindennek eljön az ideje - mondogatta gyakorta sejtelmesen.


ÉG VELED, VETKA

 Amint az első halovány napsugarak utat törtek a terebélyes tölgyfák közt, izgatott sürgölődés vette kezdetét Vetkában. Boldog-boldogtalan serényen készülődött az aratási ünnepségre: az asszonyok süteményt sütöttek és levest főztek, a fiatalabbak asztalokat állítottak a falu szélén, míg tőlük valamivel távolabb a férfiak látványos máglyát raktak.

Az sem szegte kedvüket, hogy a háború baljós előszele gyakorta végigsöpört a portájukon, még a falu határában burjánzó, árnyak lakta fenyvesről is megfeledkeztek.

Snezana azonban egyiket sem tudta kiverni a fejéből, miközben a félhomályban úszó, szegényes konyhában az anyját figyelte, aki gyakorlott mozdulattal tolta be a fekete kenyeret az égetett agyag kemencébe.

Snezanának cseppet sem fűlött a foga az ünnepséghez. A favágó fia, Vladimir már hetekkel ezelőtt arról beszélt, miképp fogja őt megtáncoltatni a tűz körül. A fiú erőszakosan próbálkozott különféle módon a kegyeibe férkőzni. Volt, hogy egy termetes, szürke mezei nyúllal, vagy a szomszédos faluban vásárolt igencsak bűzös sajttal állított elé.

Az anyja sokszor megjegyezte Snezanának, hogy ideje volna férjéül fogadnia Vladimirt. Csakhogy ő olyan életre vágyott, amiben kedvére bejáratja a vidéket a déli zátonyoktól egészen a fővárost körbeölelő csipkézett ormokig, hallgathatja a madarak vidám énekét és láthatja éjszakánként az égbolt szédítő mélységét. Vladimirrel vagy bárki mással az oldalán mindez lehetetlennek tűnt.

Snezana arca grimaszba rándult, ahogy gondolatai közé befurakodott a fiú vörös ábrázata és természetellenesen széles vigyora. Hogy elűzze a rémképet, egy sóhaj kíséretében nekilátott vajjal bedörzsölni az előzőleg megkopasztott tyúkot. Mire végzett, a sülő fekete kenyér savanykás illata teljesen belepte a házat.

Kisvártatva nyikorogva kitárult a bejárati ajtó, és a húga lépett be. Lerakta kezéből a tojásokat, és kipirult arccal Snezana fülébe súgta:

- Este ott lesz Plamen is.

- Az a fiú nem hozzád való - horkantott Snezana.

A szeplős, vörös hajú lány sértetten felhúzta az orrát és kiöltötte a nyelvét.

- Mit tudsz te a szerelemről? Soha senkit nem fogsz elég jónak találni.

Snezana szemöldöke magasra szökött Rada nyers modorától. Nem értette, mivel érdemelte ki ezt a bánásmódot.

- Segíts anyánknak! - biccentett a tyúk felé Snezana.

- Akad jobb dolgom. Különben is, miért nem te segítesz? Te vagy a kedvence! - vágott vissza Rada.

- Nem vagyok senki kedvence! Nem szeretném, ha Marija sorsára jutnál - jelentette ki határozottan Snezana, majd magához vette az Anushkától kapott gyógynövényekről teleírt papírlapokat, és kiment a házból.

Snezana úgy vélte, ideje volt Radának kivennie a részét az ünnepi készülődésből, mert rendszerint inkább a szérűn íjászkodott, ha háztáji munka akadt. Nem akarta, hogy húga úgy járjon, mint Marija, aki kényeskedve látta el a dolgát, ezért a férje megmutatta neki, milyen a hideg éjszakát a disznók közt tölteni. Utána a lány hetekig betegeskedett. Végül megtanulta, miképp kell rendesen ellátni az állatokat, megfőzni az ételt és tisztán tartani a házat.

Amint Snezana elhagyta a főtér széles kútját, mélyet szippantott a csípős, friss levegőből. Szorosabbra húzta magán vékony, szürke köpenyét, és a falu mögött hömpölygő folyóhoz indult. Tekintete ide-oda cikázott az apró fehér házak előtt trécselő asszonyokon, a földúton döcögő, búzával és rozzsal csordultig megrakott szekereken, aztán megállapodott Plamenen. A göndör hajú, széles vállú fiú sietve elköszönt a kötélverő nagyobbik lányától, és befordult a legközelebbi ház mögé.

Snezana számtalanszor kérte húgát, hogy ne vegye komolyan a fiú minden szavát, hisz tudvalevő volt, hogy a tehetős lótenyésztő fiánál kevés széllelbéleltebb ifjú élt a faluban.

- Lehet, hogy semmit nem tudok a szerelemről, de azt megtanultam, kitől óvakodjak - motyogta az orra alatt.

- Sneza!

Neve hallatán összerezzent, és lassan a szántóföld irányába fordult.

Vladimir leejtette az aranyló búza közé a kaszát, és nagy léptekkel meglódult felé. A groteszk vigyor előbb kúszott az ábrázatára, minthogy odaérhetett volna hozzá.

- Ne! Mennem kell! - Snezana kétségbeesetten maga elé tartotta a kezét.

Próbálkozása, hogy távol tartsa a vörös képű fiút, hasztalannak bizonyult. A következő pillanatban Vladimir áthidalta a közöttük lévő távolságot, és szorosan megölelte.

Snezana magasan az ég felé tartotta a fejét, ám orrába így is bekúszott a kvász[1] és az izzadság gyomorforgató bűze.

- Mennem kell! - ismételte.

Vladimir kérges tenyerét végighúzta Snezana arcán, miközben szabad kezével durván megragadta a combját. Snezana minden erejét összeszedte, undorodva ellökte magától a részeg fiút, és sebes léptekkel megiramodott. Mikor visszanézett Vladimirre, az fájdalomtól eltorzult arccal, üveges tekintettel bámult rá. A rémséges látványtól Snezana hátán végigszaladt a hideg, pusztán a Bija ismerős csobogása tudta megnyugtatni zaklatott idegeit. Letelepedett a kopár partra, és az ölébe szétterítette a besárgult, elrongyolódott lapokat, amiből Anushka rendíthetetlenül tanította neki a kacifántos betűket. Snezana megtanult a papírlapokról olvasni, majd az olvasott szöveget egy bottal porba róni. Anushka úgy vélte, Snezana egyszer még hasznát veszi ennek az ismeretnek. Snezana pedig lelkesen gyakorolt. Attól tartott, ha nem teszi, elfeledi mindazt a tudást, amit oly gyötrelmesen a fejébe erőszakolt.

Azonban most képtelen volt akárcsak egy sort is elolvasni. Minduntalan a folyó túloldalán hosszan elterülő kharostovichii tölgyesbe vegyülő apró levelű hársfákra pillantott. Legszívesebben belevetette volna magát a fodros lombú fák közé gombák és ízletes bogyók után kutatva, ám a gyermekkorában hallott mendemonda visszatartotta ettől. Annyira rettegett a fák közt lapuló árnyaktól, hogy egyik rengeteget sem tartotta biztonságosnak a Sötét erdő közelében. Holott pontosan tudta, ez nem az az erdő. Az ugyanis Vetkától délre húzódott, elzárva faluját az antarosi uradalomtól. Így ha a falusiaknak délebbre volt dolguk, a folyón átkelve Kharostovichi irányába kerültek, ami kedvező időjárás mellett, ökör vontatta szekérrel is majd' egy heti útnak bizonyult.

Emiatt az asszonyok csak a túlpart legközelebbi településéig, Zovecsig mentek, ahol a vidék legfinomabb túróit és sajtjait készítették. Egészen addig a napig az öreg tímár is ott árulta a bocskorait, míg be nem következett az a szörnyűséges csapás.

Snezana emlékei között élénken élt az a tíz évvel ezelőtti fülledt nyári nap, amikor a tímár fia, Viktor, fittyet hányva a régi intelemre, bemerészkedett a Sötét erdőbe. Mire leszállt az éj, az aggódó falusiakat egy emberként kezdték keresni az erdő mentén a fiút. A napok hetekké duzzadtak, mígnem Antarosnál vetette ki magából a csapzott, lesoványodott Viktort a rengeteg. Hiába kérdezték tőle, hogy mi történt, összefüggéstelen beszéd hagyta el a száját. Végül az ősz kezdetén tébolyultságában kivájta a szemét, felmetszette az ereit. Akik ráleltek a legyektől hemzsegő holttestére, sápadtan mesélték: ilyen retteneteset életükbe nem láttak. Attól a naptól kezdve még a legbátrabb ember sem merte betenni többé a lábát a Sötét erdőbe.

Amikor a nap már magasan járt az égen, Snezana feltápászkodott a földről, egy utolsó pillantást vetett a csillogó vízre, és visszaindult a faluba. Léptei önkéntelenül vitték a girbegurba faházak gyér árnyékában lihegő kutyák és szivárványszínben tündöklő virágágyások útvesztője között, egyenesen egy takaros, szalmatetős kunyhóig. Tétován megállt a bejáratnál. Mielőtt meggondolhatta volna magát, az ajtó kitárult, és árnyékából kilépett a hajlott hátú, mélyen barázdált arcú Anushka.

- No, ugyan, gyévuska, kerülj beljebb!

Snezana aprót bólintott, és a fejét kissé lehúzva belépett a régiségekkel telezsúfolt házba. Sose értette, Anushka, hogy volt képes ennyiféle edényt, csorba poharat és foszlott szövetet felhalmozni, hiszen egyik házat járta a másik után, ha úgy esett, vigyázott a falusi gyermekekre, gyógyította a betegeket. A szolgálataiért soha semmit nem fogadott el, mégis rengeteg hasztalan tárgy vette körül két oldalról az ajtóval szemközt felállított aprócska házi oltárt.

- Igazán elárulhatnád, honnan tudod mindig, mikor fogok jönni - ült le Snezana az asztalhoz.

- Megérzem - adta az egyszerű magyarázatot Anushka. Egy tányérba nagy adag scsít mert, és Snezana elé rakta. - Láss neki! Nagyon le vagy soványodva. Tán jó anyád nem ad enned?

Snezana közelebb húzta magához a fatálat, és jóízűen kanalazta a káposztával és zamatos gombával bőségesen megrakott levest.

- Olyan nyugtalan vagyok mostanában - mondta két falat között.

Várta Anushka reakcióját, ám az a rozoga asztalon úgy dagasztotta a tésztát, mintha ő ott sem lett volna.

- Ma a Bijánál jártam, és sokáig bámultam a túlpart tölgyesét. Azon ábrándoztam, hogy egyszer mást is fogok látni Vetkán kívül.

- Mindennek eljön az ideje - nézett rá sejtelmesen Anushka.

- Nem - horgasztotta le szomorúan a fejét. - Anyám elhatározta, hogy férjhez kell mennem. De én nem akarok. Vladimirhez meg pláne nem.

- Ljaguska [2]- dörmögte az orra alatt Anushka.

- Pontosan. Abból is a legcsúfabb fajta. Mondd, Anushka, mi van a Sötét erdőben?

Az asszony megpihentette a dagasztásban megfáradt kezét, majd pár pillanat múlva megszólalt:

- Akinek a lelke tiszta, annak ugyanolyan erdő az is, mint bármely másik.

Snezana elgondolkodva nézett rá.

- Ezt hogy érted?

- Drága leányom, neked azzal az erdővel semmi dolgod. - Anushka odalépett hozzá, és tésztás kezével megfogta a karját. - Te jó gyévuska vagy, az istenek megóvnak téged.

Mielőtt újfent kérdezősködhetett volna, az asszony a kezébe nyomott egy tál hússal töltött tésztát.

- Eredj! Vidd ezt a pelmenyit Nonna Kulikovának. Már két napja betegeskedik, ettől remélhetőleg erőre kap.

Snezana tudta, itt véget ért a beszélgetésük. Ellenkezés nélkül megindult az Anushkával közel egyidős asszonyhoz. Születése óta ismerte mindkettőjüket, azonban azonkívül, hogy vének és roppant bölcsek voltak, alig tudott róluk valamicskét. Látszólag ismertek minden történetet, ám érzése szerint azokat sose mesélték el teljes valójukban. A Sötét erdőregéje is minduntalan kurtán maradt, lehet amiatt, mert mégiscsak egy gyermeteg dajkamese volt, semmi több. A felnőttek pedig ezzel akarták távol tartani a gyermekeiket az erdőben élő vadállatoktól.

Amint meglátta Nonna sápadt arcát, jobbulást kívánva átadta neki a húsos tésztabatyut, éshazaindult.

A magas termetű, ijesztően kék szemű édesanyja morgolódva fogadta, amikor belépett az egy légtérbe nyíló házba.

- A húgod felkapta az íját, és elrohant. Hiába figyelmeztettem, hogy az férfiaknak való mulatság, ő mégsem hajlandó neki való dolgokkal foglalkozni - csattant fel az anyja. Tekintete kisvártatva megállapodott Snezana mellett. Kezét csípőre rakta.

Snezana lenézett maga mellé. Az öccse, Milos nyakig koszosan, huncutul mosolyogva méricskélte őket.

- Mi lenne velem nélkületek - csapta össze a tenyerét az anyjuk. - Menj, mosdasd meg Milost, mert olyan, mintha a disznókkal hált volna.

Snezana megfogta testvére aprócska kezét, és az udvaron köréjük sereglett tyúkok lármás seregén átvágva a ház mögött megbúvó, töredezett kávájú kúthoz eredtek. Ott a testvére kibújt a piszkos, hosszú vászoningéből, több helyütt kiszakadt nadrágjából, és kelletlenül egyik lábáról a másikra nehezedett, ameddig Snezana felhúzta a kútból a vödröt.

- Ez nagyon hideg - sipította Milos, mikor megérezte bőrén a vizet.

- Erre előbb is gondolhattál volna - dorgálta Snezana. Egy foszlott ronggyal lesuvickolta róla a port.

A fiú összeszorította a szemét, végül makacsul megrázta a fejét.

- Nem bírtam! - fakadt ki panaszosan.

Snezana közelebb hajolt hozzá, és megsimogatta kócos, barna haját.

- Mit nem?

- Rada egész délelőtt hisztizett. Egyik ruhája sem tetszett neki. Még az sem, ahogyan a mama befonta a haját. Inkább kimentem játszani, ne is halljam őket - sopánkodott vékony hangon, mire Snezana összevonta a szemöldökét. Így már értette édesanyja rosszkedvét.

Mióta húga összeismerkedett Plamennel, annyira tetszeni akart neki, hogy egyik meglévő ruhája sem volt elég jó vagy elég szép. Az apjuk pár hete csodás, fehér antarosi gyapjúposztókkal állított haza. Rada mindet finnyásan félredobta, neki sokkal jobban tetszett volna a kék vagy piros színű szövet. Holott pontosan tudta, azt az apjuk nem engedhette meg magának.

- És most hol van? - Snezana gyorsan levette a köpenyét, és bebugyolálta vele az öccsét.

- Tudom is én - felelte Milos, és szapora léptekkel beszaladt a házba.

A délután hátralévő felében Snezana a ház mellett elkerített veteményesben a paprika árnyékos tövében megbúvó meztelencsigákat irtotta, míg az édesanyja kitépkedte az uborkákat fojtogató folyondárokat. Mire megszomjazva behúzódtak a házba, előkerült Rada.

- Hát ez meg mi rajtad? - tette le a kezéből a poharat az anyja, és alaposan végigmérte a lányát.

Rada boldogan pördült körbe. Az aranyhímzéssel gazdagon díszített bordó szoknyája víg táncot lejtett hosszú lábai körül, nyakában a fehér gyöngygallér szemet gyönyörködtetően ragyogott. Aki nem ismerte, azt hihette volna, gazdag család sarja.

- Verától kaptam. Neki hozott másikat az apja - nézett végig magán önelégülten.

- Add szépen vissza - csóválta a fejét az anyjuk. - Mi beérjük azzal, amink van.

- Ti! - vágta oda Rada. Mit sem törődve családja meglepett ábrázatával, a ház legtávolabbi zugába vonult.

Az asszony rosszallóan Snezanára nézett, aki megértette a ki nem mondott kérést, és húga után eredt.

Rada a szalmaágyon ülve fésülgette vörös haját. Ajka elégedett, gunyoros mosolyra húzódott. Snezana ekkor döbbent rá, jobban nem is különbözhetnének egymástól. Míg ő a békésen csordogáló patak vagy a csillagokkal tarkított égbolt volt egy meleg nyárestén, addig Rada az aprócska szikra, melyből bármikor hatalmas, pusztító tűzvész kerekedhet. Aki rájuk nézett, azonnal észrevette a különbséget. A vörös és a sötétbarna. Mintha semmilyen rokoni kapcsolat nem fűzné őket össze.

- Legalább te érts meg! Unom már, hogy elnyűtt szoknyákat és besárgult vászoningeket hordok. Az íjért is két évet kellett könyörögjek apánknak. Ennyire nagy baj, hogy többre vágyom? - nézett rá Rada.

- Az sose baj. Csak közben ne feledd, nem a cárné vagy - felelte Snezana megértéssel telve.

- Nem fogom. Nézd! - Rada fél szemmel a háttal álló anyjukra pillantott. Mélyen a köténye zsebébe nyúlt, és egy nyakláncot vett elő.

- Ez meg honnan van? - Snezana elképedve újra és újra végigfuttatta tekintetét a medvefejet ábrázoló, aranyló medálon. Még hasonlót sem látott ez idáig, abban pedig teljesen biztos volt, hogy a nyaklánc igencsak értékes lehetett.

- Mama holmija közt találtam - fogta halkra Rada, miközben sietve visszaejtette zsebébe az ékszert.

- Tedd vissza oda, ahonnan elvetted! - parancsolta Snezana, azonban húga megmakacsolta magát, és ugyanúgy, mint Milos a fürdetésnél, megrázta a fejét.

- Mamának úgysem fog hiányozni! Soha nem láttuk a nyakában. Az is lehet, rég elfeledkezett róla. Az ünnepség után majd visszarakom. - Rada meg sem várta a választ, hátat fordított, és hangos ajtócsapódás kíséretében távozott a házból.

Snezana a kenyérrel a kezében, gondterhelten megindult az ünnepségre.

Ahogy közeledett a lármás, vígan éneklő tömeghez, a húsok és tészták édeskésen fűszeres illatának elegye egyre tolakodóbban kúszott az orrába. A szagtól fájón görcsbe rándult gyomra és elfogta az émelygés. Lepakolta a fekete kenyeret az egyik asztalra, aztán tekintetét sietősen végigjáratta a kvászt kortyoló embereken. Csupán akkor nyugodott meg valamelyest, miután meggyőződött róla, hogy egyetlen ljaguska sem mereszti rá vizenyős szemét. Lassan leereszkedett a favágó szőke hajú lánya mellé egy padra, és igyekezett észrevétlen maradni.

- Megértelek - súgta a fülébe Lana. - Tavaly utánam loholt. Hála a bátyám jól irányzott ütésének, végre leszállt rólam. Téged viszont nagyon kinézett magának. A többiekkel azt találgattuk, mikor unja meg az állandó visszautasítást, de nem úgy tűnik, hogy feladná.

Snezana pontosan tudta, kire gondolt a lány. Vladimir elkeseredett menyecskevadászata elől senki nem menekülhetett. Mindenkinél bepróbálkozott, olyan volt, mint egy piaci légy. Sőt még annál is rosszabb. Azt legalább mindenféle következmény nélkül agyon lehetett csapni.

- Nem ártana megtanulnom verekedni - töprengett Snezana, mire Lana egy kvásszal teli poharat nyomott a kezébe.

Snezana az ital savanykás ízét gyorsan lefojtotta egy gusztusosan elkészített kelt tésztás batyuval. Végre felengedett a gyomra, így máris színesebben látta a világot. Illetve látta volna, ha a szemközti asztalhoz nem húga telepedett volna le Plamennel. Rada előhúzta inge alól a nyakláncot. A fiú közelebb hajolt hozzá, és tüzetesen szemügyre vette a medált.

- Már most olyan jóképű, mint a bátyja - bökött feléjük Lana. - Kár, hogy túl fiatal hozzám.

- Csak nem tetszik a bátyja? - szaladt mosoly Snezana arcára. Újratöltötte a poharát, és figyelte, amint Plamen sűrű körbetekintgetés közepette elsietett.

- Már mindegy, mert elkelt - fittyedt le Lana szája. - Te nem is hallottad, hogy múlt héten megkérte annak a tehén Karinának a kezét? Pedig velem százszor jobban járt volna. Bár ha beigazolódik, amit a közelgő háborúról pletykálnak, egy valamirevaló férfi sem marad a faluban, akkor meg úgyis mindegy, nem? Te legalább megszabadulsz Vladimirtől, én meg nem kell senki után bánkódjak.

- Gondolod, hogy tényleg kitör a háború?

- Ezt mondják.

- Mondták azt is, hogy az öregnek a falu túloldalán négyet ellett a tehene, mégsem volt igaz - vágta rá tettetett könnyedséggel Snezana.

A rettegés minden alkalommal a torkát szorongatta, ha arra gondolt, apja fegyvert kell ragadjon. Talán nem is térne haza a csatamezőről. Emiatt a kósza híreszteléseket még csírájában elfojtotta. Úgy hitte, ha elül a vészmadarak károgása, az élet a megszokott, békés medrében csordogálhat tovább.

- Jaj, ne! Már csak ez hiányzott - lökte oldalba őt a lány.

Snezana elkomorodott, mihelyst észrevette a közeledő Vladimirt. Szorosan lehunyta a szemét, abban bízva, ha újra kinyitja, a fiúnak hűlt helyét találja. Csalódnia kellett. Mire felállhatott volna, hogy eliszkoljon, Vladimir előtte termett.

- Végre megleltelek - mondta fülig érő szájjal a fiú, miközben bepréselte magát közéjük.

Mindketten látványosan elfintorodtak az áporodott testszagtól.

Vladimir lazán átvetette a karját Snezana válla felett, és nagy horkantással beleszagolt a hajába.

- Akárcsak a holdvirágok - búgta negédesen, és ujjai közé fogta az egyik gesztenyeszín hajtincset.

Snezanát pillanatok alatt elöntötte a méreg. Ellökte magát a padtól, felállt és szembefordult a megszeppent fiúval.

- Elegem van belőled, meg abból, hogy lépten-nyomon a sarkamban koslatsz, és ajándékokkal halmozol el, amiket ha nem fogadok el, erőszakossá válsz! Miért nem érted már meg, hogy nem akarlak? - hadarta kvásztól megbátorodva.

A kíváncsi nézőközönség harsányan felnevetett. Vladimir arca elnyúlt a döbbenettől, végül vörösre váltott. Sietve körbenézett. Ahogy ráeszmélt, hogy mindenki őt bámulja, megszégyenülve elsietett az ünnepségről. Snezana meglepődött. Ha tudta volna, hogy ennyivel elintézheti, hogy a fiú békén hagyja, már előbb leszidta volna.

- Gyújtsuk meg azt a farakást! - hangzott fel valahonnan a tömegből Anushka hangja.

Amilyen hamar minden szempár Snezanára tapadt, olyan gyorsan sereglettek a falusiak a két ember magasságú máglya köré. Lélegzet-visszafojtva várták, hogy a pazar ezüst-veretes inget viselő bojár lángra lobbantsa a kupacot. A rőt szakállú férfi elvette a feléje nyújtott fáklyát, és végignézett a tömegen. Radán különösen sokáig elidőzött a tekintete. A tűz pillanatok alatt fellobbant, sárgálló lángja sejtelmes árnyat festett az emberek csodálkozó arcára. Snezanán kívül mindenki hátrahőkölt, azonban ő még sokáig figyelte a csillagokkal pettyezett ég felé szálló pernye kusza táncát.

- Mesélj nekünk! - rikkantották izgatottan a gyerekek.

Snezana ezt meghallva elszakította tekintetét a tűzről, és letelepedett az Anushka előtt félkörívben összegyűltek közé.

Az asszony megigazította a fején a kendőt, elégedetten elmosolyodott, és belekezdett:

- A kis holló második éve repkedett az uradalomban, második éve figyelte, amint az ébenfekete hajú lány tavaszi virágokat szakajt a rétről, és gyakorlott mozdulattal csokorba köti. A lány látványa annyira megbabonázta, hogy képes volt naphosszat csodálni őt. Minden kecses mozdulatot, apró mosolyt, szépen ívelt vonást mélyen az emlékezetébe vésett, hogy mihelyst leszáll az éj, újra fel tudja eleveníteni szívének oly kedves pillanatokat.

- Melyik uradalomban? - kiabálta közbe türelmetlenül az egyik kislány, de a mellette ülő gyorsan a szájára tapasztotta a kezét.

Anushka megvárta, míg elült a lárma, és lágy hangon folytatta:

- A lány soha nem ment a réten túli erdőig, oda csupán a legbátrabbak merészkedtek, de közülük csak kevesen tértek vissza. A holló a városi piacon gyakorta hallotta, hogy az erdő mélye borzalmas árnyat rejt. Neki fogalma sem volt, miféle teremtmény lehet az az árny. Pedig az éjszaka sötétje épp elég otromba teremtménynek adott otthont. Voltak közöttük kiéhezett vadállatok, hidegvérű gyilkosok vagy épp kétszínű gazemberek, de holmi árny egy sem.

Snezana szeme elkerekedett, ahogy rájött, az asszony a Sötét erdőről mesél, ezért még jobban hegyezte a fülét, nehogy lemaradjon egyetlen szóról is.

- A holló szíve majd' megszakadt, amikor arról értesült, hogy a várba kérő érkezett. Tudta, ő kevés ahhoz, hogy elnyerje a lány szerelmét, de arra bizony nem gondolt, hogy a lány szíve már régóta őérte dobogott. Miközben felcsendült a hitvesi dal, szomorúan a Sötét erdő felé röppent, azonban a lány ezt meglátva, magára hagyta a násznépet, és utána eredt.

- Meghaltak? - hördült fel egy szalmaszőke kisfiú.

- Nem - rázta a fejét Anushka. - Annyira őszinte volt a szerelmük, hogy az erdő árnyai megszánták őket, és hollóvá változtatták a lányt.

Döbbent csend támadt. Snezana összevonta a szemöldökét. Mélyen legbelül érezte, Anushka most sem mondta el teljes egészében a történetet. Őt pedig egyre jobban furdalta a kíváncsiság, vajon mi lehetett ennek az oka.

- Mi történt velük? - kérdezte Rada, ahogy fázósan közelebb húzódott Plamenhez.

- Az erdőben éltek még nagyon-nagyon sokáig - érkezett a kurta felelet.

- Ti nem akartok ott élni? - Milos szórakozottan oldalba lökte Radát. - Legalább nem kellene mindenkinek a cuppogásotokat hallgatni.

Rada szája vonallá préselődött, amikor a gyerekek rájuk szegezték a tekintetüket, és éktelen hahotázásba törtek ki. Volt, aki fújogott, mások ujjal mutogattak. Plamen közelebb hajolt hozzá, és súgott valamit a fülébe, mire a lány arca haragosan eltorzult.

- Megállj csak! - csattant fel Rada, és a menekülő öccse után kapott.

A kisfiú szélsebesen átmászott az asztalokon, kikerülte az ünneplőket, és a nővérével a nyomában a telihold ezüstjébe burkolózott szántóföld felé szaladt. A gyerekek egy ideig még bámultak utánuk, majd a messziről jövő mennydörgést meghallva szétszéledtek.

Snezana a pillanatnyi nyugalmat kihasználva, odatelepedett Anushka mellé. Mielőtt szólásra nyithatta volna a száját, az asszony csendre intette.

- Nem minden mese ér boldog véget, de ezt a gyerekeknek nem kell tudniuk - mondta keserűen.

- Mi történt velük? - fordult szembe az asszonnyal.

- A lány rá pár évre meghalt, a fiú... neki meg kellett küzdenie a saját árnyaival.

Snezana szeme tágra nyílt.

- Fiú?

- Végül ismét emberré váltak. Mindketten. Bár ne tették volna. - Anushka nehézkesen felállt, és magára hagyta őt.

Snezana gondolatai úgy cikáztak, akár a róka elől menekülő riadt vadnyulak. A dajkamese egy csapásra valóságosabbnak hatott, mint eddig bármikor, hiszen a holló egykoron ember volt, az is lehet, valahol a Sötét erdő túloldalán tengette a napjait. Snezana el sem tudta képzelni azt a fájdalmat, ami a hollót a fenyvesbe űzte, sem azt a feloldozó boldogságot, amikor a szerelme őt, egy madarat választott minden és mindenki helyett. Ez felemelő, de végtelenül szomorú is volt egyben. Snezana elhatározta, ha ilyen a szerelem, hát nem kér belőle.

Az asszonyokkal karöltve szaporán összeszedegette az asztalokon hagyott poharakat és evőeszközöket. Miután végzett, körbenézett, de sehol nem látta a testvéreit, ezért a keresésükre indult. Már jócskán elhagyta az ünnepség helyszínét, amikor a tücskök ciripelésén át meghallotta Milos kétségbeesett kiabálását. Nagy léptekkel megiramodott a hang irányába. Mire a távolba veszett a máglya fénye, rálelt a szántáson kuporgó testvérére. A fiú rémülten nézett maga mögé, miután észrevette őt, keservesen sírva fakadt.

- Hol van Rada? - zihálta Snezana, ahogy odaért hozzá. Csakhogy Milos még mindig a sötétségbe vesző messzeségbe bámult. A levegő kellemetlen. áporodott búza és esőszaggal telt meg.

- Milos! Hol van Rada?

- A sárkány... a sárkány lovasa vitte el - dadogta Milos, könnyeivel küszködve.

Snezana első gondolata az volt, hogy öccse megháborodott, hiszen sárkányok nem léteztek, második pedig, hogy húgának vicces kedve támadt, és elbújt valahova. Kézen fogta a gyermeket, és visszaindultak az ünnepségre. Mire elérték az időközben eloltott máglyát, nagy, kemény cseppekben eleredt az eső. Édesanyján, Anushkán és Plamenen kívül mindenki a házak felé szaladt.

- Igazán szólhatnál Radának, hogy jöjjön elő - vetette oda Snezana foghegyről Plamennek, amint elsietett mellette.

A fiú megragadta Snezana karját, és visszahúzta.

- Miről beszélsz? Nem tudom, hol van. Akkor láttam utoljára, amikor te.

Snezana mérgesen ciccentett, és leguggolt testvére mellé.

- Most már tényleg mondd el, hol van Rada!

- De hát mondtam! - kiáltott Milos vékonyka hangon. - Elvitte a sárkány lovasa! Miért nem hiszel nekem?

Snezana édesanyja a lármára kilépett a dús lombú tölgy oltalma alól, és odasietett hozzájuk.

- Miről beszélsz, Milos?

- A férfi hátán egy hatalmas ezüst sárkány volt. Megragadta Radát, és azt hörögte, hogy megvagy, medvegy [3] - vetette magát az anyja karjába.

- Merre mentek? - vágott közbe Plamen.

A kisfiú a falu határában csordogáló Bija felé mutatott. Mind abba az irányba bámultak.

- Menjetek haza! Most azonnal! - parancsolt mindannyiukra az anyja. Tekintetét egy pillanatra sem vette le a közeledő Anushkáról.

Milosnak több sem kellett: behúzott nyakkal belecsimpaszkodott Snezana karjába.

- Nem mehetünk el! - toppantott mérgesen Plamen, ahogy megálltak a szántóhoz legközelebb eső háznál. - Vissza kell mennünk! Meg kell tudnunk, mi történt Radával.

Snezana megdöbbent a fiú tekintetében bujkáló elszántságtól. Sosem látta őt ilyennek.

- Maradjatok itt! - azzal lefejtette magáról Milos ujjait.

Olyan halkan, akárcsak egy prédájára leső fenevad, megkerülte az asztalokat, elhaladt a zsarátnok mellett, és meghúzta magát az egyik pad lábánál.

- A cár embere volt? - hallotta édesanyja hangját. Pillanatnyi szünet állt be a beszélgetésben, végül Anushka megszólalt.

- Ha igaz, amit a fiad mondott, akkor igen.

- Miért vitték el? Semmi rosszat nem tett - fakadt sírva az anyja.

- A katona medvegynek nevezte - fogta suttogóra az asszony.

Snezana óvatosan a pad másik végéhez osont, és kilesett onnan. Az este dermesztő sötétjében is tökéletesen látta anyja meggyötört arcát.

- Radában semmi különleges nincs... - meredt maga elé. - Soha semmi furcsaságot nem vettem észre rajta. Ugyanolyan lány, mint bármelyik a faluban.

- Ha így van... - kezdett bele az asszony közelebb lépve a másikhoz.

- Így van! Esküszöm! Soha semmi jelét nem mutatta, hogy más lenne - bizonygatta elszántan az anyja. - Hiszen gyermekkora óta ismered! Te segítetted a világra. Ez csak egy tévedés, ugye Anushka? - ragadta meg az öregasszony ráncos kezét.

- Még ma éjszaka küldd el a másik leányodat! - felelte Anushka válasz gyanánt. - Nem tudhatjuk, hogy a testvéred szörnyű tette került-e napvilágra vagy egyszerűen megtudták, miféle volt.

- Bosszút akarnak állni a lányaimon egy olyan tragédia miatt, amiről nem is ők tehetnek?

Snezana szíve hevesen kalapált. Attól tartott, a fülébe költözött dübörgéstől egy kukkot sem fog hallani. Bele sem mert gondolni, miért vihették el Radát, és ezután rá milyen sors vár. Szemében könnyek gyűltek, torkát fojtogatta a sírás. Nem akart elmenni a faluból, legalábbis így nem. Vágyott világot látni, de szabad akaratából, nem pedig kényszerből.

- Mi lesz Radával?

Snezana ugyan nem hallotta Anushka feleletét, de anyja keserves zokogása egyértelműen jelezte, miféle választ kaphatott az idős asszonytól.

Snezana torkából a fojtogató érzés lecsordogált a mellkasába, és befészkelte magát a szívébe. Összeszedte megmaradt lélekjelenlétét, és megiramodott az öccséékhez. A két fiú feszülten fürkészte az arcát, ám ő egy szót sem szólt a hallottakról. Intett Plamennel, hogy kövesse őket. Miután Milost tetetett nyugalommal hazaterelte, lefektette és csókot nyomott a homlokára, leült Plamen mellé a ház tövébe. Hátát a hideg falnak vetette, és hagyta, hogy a könnyek utat törjenek az arcán.

- Nem fogják visszahozni - szipogta. - És senki nem megy érte.

Plamen döbbenten bámult rá. Kisvártatva elszántan kihúzta magát.

- Nincs vesztegetni való időnk, azonnal utána kell eredjünk! - Felpattant, és megállt Snezana előtt. - Apám lovai igen gyorsak.

- Azt sem tudjuk, merre mentek - horgasztotta le a fejét Snezana.

- Nem lehet annyira bonyolult megtalálni a fővárost.

Snezana kétkedve méricskélte a fiút. Ahogy visszagondolt Anushka szavaira, az elhatározás nőttön-nőtt benne. Hiszen az éjszaka folyamán úgyis elküldenék innen. Így legalább maga döntheti el, merre indul útnak.

A fiú váratlanul megragadta Snezana kezét, és felhúzta ültéből. A házakat gondosan elkerülve a falu déli részén álló istállóhoz mentek. Látták a messzeségben az éjszakánál is feketébb Sötét erdő körvonalát, hallották a rengeteg fáinak suhogását. A felélénkülő szél lovak nyugtalan nyerítését sodorta feléjük, valahol fény gyúlt. Amint egy villám bevilágította az eget, futásnak eredtek.

- Ott, hátul, a legutolsó állásban - magyarázta Plamen, amikor elérték a szélesen terpeszkedő istálló bejáratát. - Ők a leggyorsabbak. A széllel is versenyre kelnek.

Snezana megállt az istálló végében, és árgus szemmel fürkészte a koromsötét, szénaszagú állást.

- Ez üres! - fakadt ki elkeseredetten, mire Plamen melléje lépett, és szelíden megszólalt:

- Ábránd, Lile!

Izgatott prüszkölés támadt. A két ló érdeklődve ballagott elő a homályból.

- Tudnád, mennyien ácsingóznak utánuk. A minap a vén Oros elküldte hozzám az unokáját. Azt hitte, hogy általam Olga rábírhatja apámat, hogy adja el nekik az egyiket. Mondanom sem kell, mennyire hamar faképnél hagytam. Ezek a lovak többet érnek bármilyen kincsnél - húzta ki magát büszkén.

- Akkor te nem azért beszélgettél vele, mert... - halt el Snezana bűnbánó hangja, miközben eszébe jutott a kora reggeli eset.

Plamen megrázta a fejét. Kinyitotta az állás ajtaját, és a lovakat az istálló bejáratához vezette. A szalmakupacon pihenő vastag posztóval bevont nyergekért nyúlt, és gyakorlott mozdulattal felerősítette az állatok hátára.

- Miért jössz velem? - bukott ki a kérdés Snezanából.

- Azt hittem, egyértelmű - motyogta az orra alatt Plamen.

A vihar elcsendesedtével magukra kanyarintották az ajtónál felaggatott nehéz, lószagú köpenyeket, felültek az állatokra, és a falut a folyó mentén megkerülve Zovecsbe indultak. Mire elérték Vetka határában a széles fahidat, teljesen átfáztak. Snezana a híd túlfelén egy gyors pillantást vetett az otthonára. Szerette volna jól az emlékezetébe vésni az apró faházak girbegurba sziluettjét, a falu határáig húzódó szántóföldeket és a messzeségbe nyúló méregzöld fenyves semmivel sem összetéveszthető komorságát. Rettegett a Sötét erdőtől, most mégis beléhasított a felismerés, lehet, hogy soha többé nem látja viszont.


[1] Erjesztett gabonaital

[2] Béka

[3] Medve



© 2023 Alyona Crower. Minden jog fenntartva.
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el