Álomjárók


Milena rettegve bámulta éjszakánként a rozoga faajtót. Jóllehet a réges-régi monda akképp szólt, hogy a licarok irtóznak a világosságtól, mégsem merte egy pillanatra sem lehunyni a szemét a gyertyafénynél. Attól tartott, ha elszenderedik, valamiképp bejutnak az otthonába, és Oksana után őt is elragadják Mirvából. Mikor pirkadatkor álomra hajtotta a fejét, elméjét kutakodó szempárok lepték el, és ébredés után úgy érezte, a legparányibb pók is őt lesi a sarokból.

Napközben gyertyák után kutatva fáradtan járta a falusiak házait. Az asszonyok csendben nézték, ahogyan felkaparta asztalaikról a viaszt. Mihelyst szóba hozta az öreg tölgynél látottakat, bolondnak tartották, és inkább a kezébe nyomták a legavasabb gyertyájukat, így bírva őt a mihamarabbi távozásra.

Milena felettébb furcsállta, hogy Oksana szülei nem eredtek lányuk keresésére. Egy nap, mikor faluszéli viskójukban meglátogatta őket, úgy tettek, mintha Oksana soha nem létezett volna. Zavarodottan lépett ki a házukból, ám azon nyomban megtorpant. Egy maréknyi falusi vasvillákat és botokat szorongatva meredt rá.

- Most megfizetsz, te fattyú! - harsogta mögötte Oksana apja, azzal nagyot taszajtott rajta.

Mielőtt Milena megkérdezhette volna, mi ütött beléjük, borzalmas fájdalom szaladt végig a hátán. A fogai összekoccantak. Rémült tekintetét a kárörvendő ábrázatokra szegezte. A szomszédasszonya dühödten lóbálta az öklét, édesapja egykori cimborája nagy léptekkel meglódult feléje, míg a gyermekkori pajtása, Ekaterina, a tenyere mögé rejtette szeplős arcát.

- Menekülj! - kiáltotta valaki a távolból.

Milena szemét égették a könnyek. Gondolkodás nélkül megperdült, és a düledező viskót megkerülve, a faluja mögött húzódó tölgyes felé rohant.

Éktelen lárma kerekedett. Az asszonyok jajgattak, a férfiak keresetlen szavakat ordítottak utána. Csupán akkor állt meg, amikor már végképp nem bírt egy lépést sem megtenni. Lerogyott a földre, kezét az oldalára szorítva fürkészte a körülötte elterülő erdőt.

- Nem adták fel.

Milena összerezzent. Szíve olyan szapora ütemre kezdett, hogy attól tartott, a fülébe költözött dübörgéstől egy árva szót sem fog többé hallani.

- Te-te-te voltál az! Megismerem a hangodat - dadogta a bozontos hajú, magas fiúnak miután megfordult.

- Ha egy pillanatra alábbhagyna ez az eszeveszett zihálásod, magad is hallanád, hogy még mindig a nyomodban járnak - felelte az idegen foghegyről. Előrántotta a kardját, és a távolba mutatott vele. - Induljunk, ha csak nem akarod, hogy addig ütlegeljenek, míg beszakad a koponyád.

- Miért segítesz? - kérdezte Milena bizalmatlanul, miközben felzárkózott a fiú mellé.

- Tán hagyjam, hogy megöljenek? - pillantott rá a szeme sarkából, és félrehajtott egy gallyat az útból.

- De én nem tettem semmit!

- Csendben kellett volna maradnod - morrant rá a fiú.

- Csendben? - hökkent meg Milena.

A fiú hunyorogva bámulta a lombkorona közt beszüremkedő napfényt.

- Hosszú út áll előttünk.

- Hova megyünk?

- A hegyhez.

- Megbolondultál? Minek akarsz odamenni? Mindenki tudja, hogy ott élnek a licarok!

A fiú megragadta Milena karját, és mélyen a szemébe nézett.

- Akkor mondd csak, merre kéne mennünk? Tán vissza a faludba? Esetleg a zuhatag irányába? - fújtatott egyet, és nagy léptekkel megiramodott.

- Várj! - hasított Milenába a felismerés. - Kit vittek el? A húgodat? Nővéredet? Kit akarsz onnan kiszabadítani? Ezért a kard, ugye?

- Senkit nem vittek el.

- Akkor minek megyünk a hegyhez?

- Mert amögött húzódik Slavomir király birodalma. Ott a magadfajta menedékre lel.

- Magamfajta? - Milena rosszallóan összevonta a szemöldökét, és a fiú után szaladt. - Mit jelent az, hogy a magamfajta?

- Hát jóanyád nem mesélt a licarok és az emberek kapcsolatáról? Nem, minden bizonnyal ezt elfelejtette megemlíteni - töprengett a fiú.

- Anyám nem adott az öregek babonás beszédére. Különben is, a múlt télen meghalt - szegte le a fejét Milena.

- Felmenőid nem pusztán emberek voltak, hanem licarok. Az is lehet, pont jóatyád tartozott közéjük - vetette oda neki olyan könnyedén az idegen, mintha egy jelentéktelen pletykát mesélt volna a piacon.

Milena egy pillanatra megszédült, és mereven bámulta a fiú hátát. Édesapja közönséges szántóvető volt, aki naphosszat a földeket művelte, fát hasogatott vagy épp ellésnél segédkezett. Édesanyja pedig soha nem említette, hogy bárkit elraboltak volna az ősei közül ezek a förtelmes lények.

- Mégis honnan veszed ezt? - szegezte neki ingerülten.

- Gondolkozz! Mi másért akartak volna veled végezni? - fordult hátra a fiú.

- Nem tudom. Mielőtt rám rontottak, a barátném elrablásáról meséltem nekik.

A fiú jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét.

- Gondolom, egyikőjük sem tudta, kiről beszélsz. Elárulom - hajolt zavarba ejtően közel hozzá -, ha valaki elígérkezik egy licar férfinak, az attól a pillanattól kezdve megszűnik az emlékezetekben létezni. Viszont te - bökte meg ujjával Milena kulcscsontját - emlékeztél rá! És ahelyett, hogy mélyen hallgattál volna erről, szétkürtölted. Azonnal rájöttek, hogy más vagy. Kizárólag az emlékszik egy licar jegyesre, aki maga is birtokolja a vérvonalukat.

- Össze-vissza beszélsz! Én nem megyek veled innen egy tapodtad se! - makacsolta meg magát Milena.

- Felőlem nyugodtan maradj és várd ki itt az éjszakát. Garantálom, mire feljön a nap, a vukodlakok semmit nem hagynak belőled.

- Majd felmászok egy fára - mondta bizonytalanul, miközben felrémlettek nagyanyja egykori intelmei.

- És azután? Mi lesz, ha túléled a vadonban az éjszakát? Mihez kezdesz? - tárta szét a karját a fiú.

- Elmegyek abba a királyságba...

A fiú felnevetett, ám ebben a nevetésben egy cseppnyi derű sem volt.

- Oda csak úgy nem léphetsz be. Úgyhogy szedd a lábad! Nem akarok farkasokkal éjszakázni.

Milena belátta, semmi esélye a vukodlakokkal szemben, ezért kelletlenül a fiú nyomába szegődött. Mire félhomály borult a tájra, az erdő ritkulni kezdett, a terebélyes lombú tölgyest szúrós bokrok és édes illatú virágszőnyeg váltotta fel.

A fiú megtorpant. Fürkésző tekintetét az égre emelte.

- Most miért álltál meg? Mindjárt besötétedik. Nem szeretnék egyetlenegy rémséges teremtménnyel sem összefutni - sürgette őt Milena.

- Biztonságban vagy. Az emberek nem merészkednek el idáig.

- Biztonságban? De hát mi van a licarokkal és a vukodlakokkal? - kiáltott fel megrökönyödve Milena, aztán abba az irányba nézett, amerre a fiú. A messzeségben felsejlett a Sötét-hegy alkonyba vesző sziluettje. - Kizárt, hogy az éj leszállta előtt meg tudnánk kerülni.

- Én egy szóval nem mondtam, hogy meg akarom kerülni.

- Te most a bolondját járatod velem? Akkor hogy jutunk abba a birodalomba? - lépett a fiú elé csípőre tett kézzel, mire az kelletlenül felsóhajtott.

- Várj türelemmel!

Milena szóra nyitotta a száját, hogy ráförmedjen. Ekkor nyerítés hangzott fel a távolból, amit kisvártatva ütemes patadobogás követett. Hiába meresztette a szemét, a legközelebbi bokor is csaknem sötétségbe veszett már.

- Casimir! Kit hoztál magaddal? - kiáltott valaki dallamosan a hegy felől.

- Azt mondtad, az emberek nem merészkednek idáig - suttogta Milena, miközben baljós érzés kerítette hatalmába.

- Valóban - vágta rá a fiú.

- Légy üdvözölve! - csendült fel ismét a hang, immáron közvetlenül előtte.

Milena érezte a férfi meleg leheletét az arcán, a testéből áradó szénaszagot.

- Hogy tehetted? Elhitetted, hogy segíteni akarsz! - szűrte fogai közt Milena. A fiú után kapott, de csak levegőt markolt. - Idehoztál, hogy átadj nekik! - kiáltotta dühösen.

- Ne lármázz, hallod-e! Idecsalod a vukodlakokat!

- Úgyis halál vár rám. Akkor meg nem mindegy, mi végez velem? - feleselt az alaktalan hangnak.

Halk horkantás hallatszott a háta mögül, majd egy erős kéz megragadta a derekánál fogva, és felültette a nyeregbe.

- Eridj, Deres!

Milena megmarkolta a gyeplőt. A ló kelletlenül nyihogott egyet, és megindult a hegy irányába. Mihelyst úgy vélte, kellőképp messzire került a lószagú licartól, rángatni kezdte a gyeplőt, miután semmi nem történt, úgy határozott, leugrik az állatról. Azonban Deres ezt megérezhette. Eszeveszett vágtába kezdett, csupán akkor lassított, amikor a komor sötétségbe fáklyák halovány fénye vegyült. Közelebb húzódott a ló nyakához, és a fénykörben kirajzolódó alakokat fürkészte. Az egyikőjük hevesen integetett, a többi kettő valamivel távolabb, mozdulatlanságba dermedt.

- Emberek - sóhajtott Milena. - Talán ők tudják, miképp jutok át a hegy túlfelére.

- Milena! - Az integető alak boldog kacaj kíséretében ismételgette a nevét.

- Oksana? - Mihelyst Deres lassított, Milena lepattant a nyeregből, odarohant barátnéjához, és magához ölelte. - Annyira örülök, hogy jól vagy. Nagyon aggódtam érted. Azt hittem, elraboltak a licarok.

- Nem raboltak el. Saját akaratomból jöttem. - A hullámos hajú lány kibontakozott a karjai közül, és kedvesen elmosolyodott.

- Saját akaratodból? De hát láttam, ahogyan az a hatalmas lény berántott a fa mögé! Tudtam, csakis egy licar lehetett. Hiszen az öreg kötélverő állandóan azt hajtogatta a főtér kútjánál, hogy így néznek ki - csattant fel Milena.

- Hatalmas lény? Ő Rostislav, a jegyesem. Megbeszéltük, hogy amint leszáll az éj, ott vár rám...

- Mivel bűvölt meg? - vágott közbe elborzadva Milena.

- Mennünk kell! Nemsoká társaságot kapunk - szólalt meg Oksana mögött az alacsonyabb, zömök férfi.

Milena meghátrált. Már azon töprengett, merre eredjen útnak, mikor mindent betöltő vonyítás szelte át az este csendjét. Oksana megragadta a kezét, és maga után húzva, sebes léptekkel a hegy lábához eredt.

- Bízz bennem! - szólt hátra.

- Szökjünk el innen! - torpant meg Milena. - Menjünk északnak, vagy bárhova, csak el innen! Kérlek, Oksana!

- Szedd a lábad, te leány! - noszogatta őt a másik, keskeny arcú férfi, miközben magasba emelte a fáklyát.

- Én oda nem megyek be! Nem leszek senki foglya! - vágott neki vissza.

Oksana elengedte a kezét, és megállt előtte.

- A barlangban elmagyarázok mindent, de most muszáj mennünk! Emlékszel, mit tanácsolt nagyanyád? Ha vukodlakot látsz, rohanj, ha szerencséd van, ép bőrrel megúszod.

Újabb nyüszítés hangzott fel. Mindannyian futásnak eredtek. A barlang messzebb volt, mint az Milena hitte, a farkasok éhes lármája pedig egyre közelebbről hallatszott. Úgy érezte, mintha egy szántóföldnyi hosszt rohantak volna végig, mégsem jutnak előrébb. Oksana megragadta a kezét, váratlanul irányt váltott, és maga után húzva bebújt egy keskeny hasadékba.

- Ide már nem jönnek - fújta ki magát Oksana.

- Hol a másik kettő?

- Egy másik hasadékban. Induljunk!

Milena szorosan lépkedett Oksana mögött, hol lehajolva, hol oldalazva tudtak csak haladni. Mikor vékony fénycsíkok szüremkedtek át a sziklák között, Oksana szaporábbra vette a lépteit. A hasadék fokozatosan kiszélesedett, végül egy hatalmas, fáklyákkal bevilágított barlangba torkollott. A fény játékosan megcsillant a színes kövekkel pettyezett mennyezeten, majd szivárványszínben tündökölve szétszóródott a barlang falán. Milena nem győzött betelni a látvánnyal. Ide-oda kapkodta a fejét, végül tekintete megakadt az egyik keskeny járat előtt álldogáló, Casimirnél is magasabb férfiakon.

- A legtöbb licar-vérű férfi nagytermetű - magyarázta Oksana.

Milena dermedten bámulta őket. Semmiben nem különböztek a falubeliektől. Nem voltak se szőrösebbek, se rémisztőbbek bármely kvásztól megrészegült fiatalnál.

- A fény - mutatott a közeli fáklyára.

- Gyermeteg dajkamese - legyintett Oksana. Kivette az egyiket a rozsda lepte fali tartóból, belekarolt Milenába, és a férfiak felé biccentve megindult egy másik járathoz. Ahogy beléptek a félhomályban úszó, keskeny vágatba, hűvös, dohos levegő csapta meg az orrukat. Barátnéja lassított a léptein, majd odafordult hozzá.

- Itt töltjük az éjszakát, reggel meg útra kelünk. - Nekitámaszkodott a járat szürke falának. Tenyere alatt a szikla halványulni látszott, végül teljesen eltűnt, feltárva Milena előtt a szalmazsákokkal leterített, egyszerű hálóhelyiséget.

- A farkasok...

- Nyugodj meg, a barlangba csupán az jöhet, aki tudja, miképp léphet be - magyarázta Oksana. A fáklyát a bejárattal szemközti tartóba rakta, és letelepedett az egyik zsákra. Jólesően elnyúlt rajta, és nagyot ásított.

Milena egy ideig még tanácstalanul ácsorgott a szoba közepén, majd leült Oksana mellé.

- Miért nem árultad el, hogy beleszerettél valakibe?

- Mert tudtam, amint kimondjuk Rostislavval az öreg tölgynél a jegyesség előtti eskünket, feledésbe merülök. - Oksana a könyökére támaszkodott. - De mikor Casimir szólt, hogy akad a falumban valaki, aki emlékszik rám, álmomban sem reméltem, hogy te vagy az.

- Honnan tudta? Mindvégig figyelte a mirvaiakat? - vonta össze a szemöldökét Milena.

- Casimir az álomjárók egyike. Ők azok, akik az álmaik segítségével megkeresik a kinti világban rekedt licar leszármazottakat, és megóvják őket az emberek haragjától.

- A kutakodó tekintetek - mélázott el a különös álmán Milena. Térdét a mellkasáig húzta, és lehunyta a szemét. - Miért üldözik a licarokat az emberek?

- Évszázadokkal ezelőtt Jaroslav cár leánya beleszeretett egy licar férfiba - szólalt meg váratlanul a bejáratnál Casimir. Milena meglepetten a fiúra pillantott. - Az uralkodó azelőtt rájött erre, hogy a szerelmesek letették volna az esküjüket. Az éj leple alatt Jaroslav fondorlatos tervvel messzire csalta a licar férfiakat, bejutott a barlangba, és lemészárolta az összes licar nőt, köztük a saját lányát is.

- Hogy volt erre képes? - Milena a szája elé kapta a kezét.

- Az emberek kegyetlenek. Ezt ma a saját bőrödön megtapasztalhattad.

- Ezért raboltok lányokat? Mert nincsenek licar nők?

- Soha senkit nem raboltunk el - emelte fel a hangját a fiú. - Soha! Aki itt él, az azért van itt, mert licar vér csörgedezik az ereiben vagy amiatt, mert követte a szerelmét.

- Nem értem - rázta a fejét Milena. - Ha nem raboltok el senkit, miért utálnak titeket?

- Miután Jaroslav lemészárolta a nőket, nem tágított. - Casimir állkapcsa megfeszült. - Ahogy meglátta a drágaköveket a barlangban, a kapzsiság teljesen bekebelezte a lelkét. Éjt nappallá téve, rendületlenül küldte a katonáit a hegyeken át, keresztül az erdőn. Még azzal sem törődött, hogy a vukodlakok időközben felzabálták a nagyrészüket. Pár nap alatt alig egy maroknyi katonája maradt. Mindenhol drágakővel hintett, vérbe fagyott, bűzlő hullák és farkasok hevertek. A licaroknak ezek csak szép kövek, Slavomir birodalmában értéktelenek. Ezért az akkori licar király úgy határozott, bölcsebb életre hívni egy mesét a titokzatos, éj leple alatt ólálkodó fenevadról, akitől aztán mindenki rettegne, így nem ismétlődne meg az a borzalmas éjszaka.

- Hisz ki merne az éjszaka uraira támadni? - tette hozzá Oksana.

- Inkább rettegjenek tőlünk, utáljanak minket. Ha ez kell ahhoz, hogy a népem fennmaradjon, hát legyen - mondta alig hallhatóan Casimir.

- Akkor az sem igaz, hogy bármilyen alakot képesek vagytok magatokra ölteni?

- Te képes vagy? - húzódott fáradt mosolyra a fiú szája.

Milena a fejét ingatta.

- Idővel egyre emberibbé váltunk, a képességeink elkorcsosultak. Akikben még erősen lüktet az ősi vér, azok a barlangot és a király várát őrzik. Nekik megvan az erejük hozzá, hogy egy fa vagy akár egy állat alakját öltsék magukra. Másoknak az álomjárás maradt, ritka esetben mindkettő - vonta meg a vállát.

Milena talpra szökkent, és megállt a meglepett ábrázatú fiú előtt.

- Hogyan? Áruld el, hogyan csinálod!

Casimir megvakarta a fejét, és a mennyezetre meredt.

- Ha igazán akarod, az álmaid megmutatják az utat ahhoz, akinek szüksége van rá - felelte. Tenyerét a sziklára tapasztotta, és kilépett a hálóhelyiségből. Távozóban visszafordult. - Hajnalban indulunk. Veselának mielőbb elkél a segítség.

Milena értetlenül bámult a fiú után.

- A kintről jövő hajadonok egy-egy idősebb asszonnyal élnek. Így mindketten jól járnak. A lányoknak tető van a fejük felett, az asszonyoknak pedig segítsége - mosolyodott el Oksana.

- Te hol fogsz élni?

- Amíg nem kötjük össze az életünket Rostislávval, addig egy másik asszonynál. A licar szertartáshoz vezető út igen hosszadalmas. Minden éjszaka meg kell mártózni a közeli folyóban, a falusiaktól eltanulni a gyógyfüvek ismeretét, na meg elsajátítani a régi szokásokat. Több holdtöltébe beletelik, mire a nőt és a férfit egy párnak kiáltják ki - húzta el a száját Oksana.

Milena lefeküdt barátnéja mellé, és tűnődve nézte a fény kusza táncát a barlang egyenetlen falán. Hosszú évekig abban a hitben élt, hogy félnie kell a licaroktól. A mirvai öregektől mást sem hallott, minthogy azok a lények embert ölnek, leányokat szakítanak el a családjuktól, holott az igazi szörnyetegek ők maguk voltak. Még azelőtt kimondták a licarokra az ítéletet, hogy voltaképp megismerték volna őket.

Reggel Milena a barátnéja hangjára ébredt. Fáradtan felült, és körbetekintett. A barlangszoba bejáratában Casimir mellett egy megszeppent kislány ácsorgott. Kisírt szeme, vöröslő arca mindent elárult Milenának. Odament hozzá, és leguggolt elé. A kislány olyan szorosan karolta át a nyakát, hogy azt hitte, menten megfullad. Kérdőn pillantott a fiúra.

- A szüleit és a testvérei nem tudtam megmenteni - mondta alig hallhatóan Casimir.

Oksana gyengéden lefejtette Milenáról a gyermeket, megfogta aprócska kezét, és kivezette a szobából.

- Képtelen vagyok elhinni, hogy ezt teszik az emberek - horgasztotta le a fejét.

Casimir közelebb lépett hozzá. Kezét a vállára tette.

- Minél többet töprengsz ezen, annál fájdalmasabb lesz. Mi minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a lehető legtöbb licar-vérűt megmentsük. Sajnos van, hogy későn érünk oda. Szeretném, ha veled együtt a kis Elena is Veselánál élne. Rendes asszony. Jó helyetek lesz nála. A lánya a király felesége, így gyakorta ellátogathattok vele a várba.

- Te kinél élsz? - kérdezte bátortalanul.

A fiú arcára széles mosoly kúszott.

- Most, hogy beköltöztök a nagyanyámhoz, kénytelen leszek elfoglalni a nekem kijelölt házat. Babuska így is túl sokat rágta a fülemet, hogy szüksége van valaki olyanra, aki valóban segít neki. Én elég gyakran kelek útra.

Milena elképedve nézett végig az egyszerű, barna inget és sötét nadrágot viselő fiún, majd sietve meghajolt.

- Mondhattad volna, hogy az uralkodó fia vagy... - motyogta az orra alatt.

- Ugyan minek? - vágott közbe Casimir. - Hogy úgy viselkedj, mint valami őrült nőszemély, aki úton-útfélen hajlong, és rám sem mer nézni? Különben is, gyakorta össze fogunk futni. Nem hiányzik, hogy feszélyezve érezd magad. Tekints rám úgy, mint bárki másra, hisz nem vagyok se több, se kevesebb nálad.

Milena felegyenesedett. Casimir félrebiccentett fejjel, érdeklődve mustrálta őt.

- Szeretnék az álomjárók segítségére lenni.

- Legyen. De figyelmeztetlek, nem mindenki képes rá, és azt hiszem, Oksana eléggé le fog kötni az elkövetkezendő hetekben. A szertartásig vezető út igazi türelempróba a szerelmeseknek, arról nem beszélve, mennyi előkészületet igényel.

- Majd igyekszem mindenki hasznára lenni - vidult fel Milena.

Alig várta, hogy megismerhesse a hegyen túli birodalmat, és új otthonában álomra hajthassa a fejét.

***

Slavomir király uradalmában felettébb nyugalmas volt az élet.

Amikor Milena nem Veselának segített, Elenával a kővel kirakott zelivkai utcácskákat járta. Gyakorta betértek a helyi bábához, aki előszeretettel nyomott a kese hajú kislány kezébe egy-egy kövér cipót vagy illatozó kelt tésztás süteményt. A második, Zelivkában töltött hét után már olyan szívélyesen üdvözölték őket a falusiak, mintha mindig is ott éltek volna köztük. Hazafelé rendszerint Casimir háza felé kerültek, csakhogy a fiút soha nem találták otthon.

Egyik este Milena kíváncsian odatelepedett az asztalhoz Vesela mellé.

- Mondd - kezdett bele -, ti miért nem a király udvarában éltek?

Az asszony lerakta kezéből a tál babot, és feléje fordult.

- Nézz csak rám! Hát úgy festek, mint akinek ott a helye? Bőven elég, mikor egy-egy családi összejövetel miatt el kell hagyjam az otthonomat. Hidd el, a Morozovichi-várban közel sem olyan az élet, mint itt. Igaz, hogy minden szegletben szolgálók lesik a kívánalmadat, de ennek a kiváltságnak megvan a maga ára.

- Ezt hogy érted? - Milena közelebb húzódott hozzá.

- Itt bármikor elvonulhatsz, egymagad lehetsz, ott viszont valaki folyvást a sarkadban jár. Hol a füledbe suttogják a hamis bókjaikat, és várják cserébe a mosolyodat, vagy épp különféle okosságot próbálnak belegyömöszölni a fejedbe. Gyanítom, Casimir nem amiatt jött el onnan három éve, hogy rám vigyázzon. Inkább a kötelességek elől menekült.

Milena eltöprengett Vesela szavain, aztán kibökte azt, ami mindennél jobban foglalkoztatta:

- Hol van most Casimir?

- Az édesapja hívatta. De inkább mesélj, sikerült álmot látnod? - terelte a témát az asszony.

- Nem. Mindig, amikor már azt hiszem, közel járok hozzá, Oksana kiveri az álmot a szememből. A fürdőzés után pedig képtelen vagyok nyugodtan aludni. Reggelig forgolódom, hol a mennyezetet bámulom vagy épp Elenát figyelem magam mellett.

- Sokszor hallom sírni - mondta szomorúan Vesela.

- Álmában - tette hozzá Milena.

Az asszony felállt, és az ajtó melletti polcon sorakozó üvegcsék közül az egyiket lerakta az asztalra.

- Miután visszatértél a fürdőzésből, egy kanálnyit szórj ebből egy bögre vízbe. Garantálom, reggelig nem nyitod ki a szemedet. Na, ne nézz ennyire rémülten! - lapogatta meg Vesela Milena karját. - Közönséges macskagyökér.

Milena megköszönte az asszony kedvességét, és bebújt Elena mellé az ágyba. Gondolatai szüntelen Casimir körül forogtak. Így még akkor is a fiún járt az esze, mikor Oksana bezörgetett az ablakon.

Kiosont a házból, belekarolt barátnéjába, és a falu mögött hömpölygő folyóhoz eredtek. Ott a magas fű takarásában levetették ruháikat, és nyakig merültek a hideg vízben.

- Hányszor is kell még megmártóznod? - tudakolta Milena dideregve.

- Kilenc, és akkor végre licar szokás szerint megtisztulok - felelte kelletlenül Oksana. - Nem tudom, mi a rosszabb, ez vagy Florica fülsértő rikácsolása. Az az asszony mást sem csinál álló nap, csak az állatait szapulja, ha nem azokat, hát a falusiakat. Alig várom, hogy elkerüljek tőle.

- Nem hiányoznak a szüleid? - kérdezte Milena, mialatt kimentek a partra.

- Ők fele annyira sem voltak szeretetteljesek, mint a tiedek, hisz tudod, milyen véleménnyel voltak rólam - tűnődött el Oksana.

Milena emlékei közt tisztán élt az a múlt évi, rettenetes téli nap, amikor egy kórság könyörtelenül lecsapott a falujára, és a legszívósabb felnőttet is ágynak döntötte. Pár nap leforgása alatt több halott volt Mirvában, mint élő. Ő akkor veszítette el az édesanyját, Oksana meg a fivéreit. Onnantól Oksana számtalanszor szembesült vele, hogy a szülei számára egy leánygyermek felét se éri a fiúnak. Hisz egy gyönge leány hogy volna képes a betakarításnál segédkezni, fát hasogatni, netalántán csónakba ülve hallal teli, nehéz hálót emelgetni?

Vigasztalóan megölelte barátnéját, majd megiramodtak Vesela takaros kunyhójához. Miután elbúcsúztak egymástól, Milena halkan kinyitotta az ajtót, és beosont az egy légtérbe nyíló házba. A kemence melletti vödörből vizet mert, felpattintotta az asztalon árválkodó üvegcse tetejét, és a száraz levelekből szórt egy kanálnyit a pohárba. Rothadt szalmára emlékeztető, kellemetlen szag csapta meg az orrát. Ahogy legördült az első korty a torkán, belátta, a főzet bűze semmiség volt a kesernyés ízéhez képest.

Reménykedve bemászott az ágyba, és szorosan lehunyta a szemét. Még akkor sem nyitotta ki, mikor hideg fuvallat söpört végig a helyiségben. Dideregve nyakig húzta a pokrócot, ám a remegése nem csitult. Úgy érezte, rögvest megfagy, és ha nem húz magára egy köpenyt, reggelre csúnyán megbetegszik. Kinyitotta a szemét, majd rémületében a szája elé kapta a kezét. Míg ellátott a sötétben, körös-körül fenyők magasodtak. Lélekszakadva talpra szökkent, és kétségbeesetten segítségért kiáltott. A távolból éles vijjogás hallatszott. Milenának több sem kellett, futásnak eredt. Átmászott egy kidőlt fenyőn, megkerült egy sziklát, végül egy folyó kopár partján találta magát. Először azt hitte, rálelt a zelivkai folyóra, csakhogy azt mindkét irányból dús, selymes fű határolta. Feltűrte szoknyája alját, és óvatosan beleereszkedett a térdig érő, hideg vízbe. Átgázolt a folyón, majd a túloldalt felkapaszkodott a meredek, sziklás partoldalon. Épp kimászott volna onnan, amikor a felélénkülő szél beszédfoszlányokat sodort feléje. Megdörzsölte libabőrös karját, és körbekémlelt. Messzebb, ahol már ritkás fasor húzódott, tűz körül melegedő férfiakat vett észre. Az egyikőjük épp hátba veregette a mellette ülőt, míg a harmadik, egy rőt hajú felállt, és odament egy közeli fenyőhöz. Milena rémülten figyelte, ahogy a férfi felemeli a kezét, és jókorát lekever a fához kötözött fiúnak. A tűz körül ülők gúnyolódni kezdtek, szánalmas kutyának nevezve egy bizonyos Anatolijt. Milena lehúzta a fejét, és lehunyt szemmel a partoldalnak lapult.

- Azt hittem, vissza sem térsz.

Vesela hangja olyan váratlanul csendült fel, hogy Milena összerezzent. Résnyire nyitotta a szemét, és azon volt, hogy figyelmeztesse az asszonyt: maradjon ott, ahol van, amikor megpillantotta Casimirt az ajtóban. Egy pillanatig nem tudta, mi történt, mi a valóság és az álom. Végül tekintete megakadt az asztalon hagyott poháron. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Csak egy rossz álmot látott.

Casimir letelepedett az asztalhoz, arcát a tenyerébe temette.

- Ivan cár fiának nyoma veszett. Az uralkodó öccse szentül meg van róla győződve, hogy a licarok rabolták el a herceget - mondta fáradtan.

- Apád mit szól ehhez? - Vesela egy kancsónyi kvászt tett a fiú elé.

- Ugyan, mit szólhatna? - tárta szét a karját. - Megüzente a cárnak, hogy a licaroknak semmi köze Anatolij eltűnéséhez. De tudván, hogy a cár a végét járja, minden el fog követni, hogy előkerítse a cárevicset, még mielőtt távozna az élők közül. Számítunk arra, hogy ostrom alá veszi a hegyet, ezért apám idevezényelte a legjobb embereit.

Milena szeme tágra nyílt az ismerős név hallatán. Felült, kisöpörte barna haját az arcából, és megköszörülte a torkát.

- Kizárólag licar-vérűekről álmodhatunk? - kérdezte.

- Többnyire. Csak nem sikerült? - derült fel Vesela arca.

Casimir összevont szemöldökkel méricskélte őket.

- Álmomban egy fenyvesben jártam, ahol egy sekély folyó hömpölygött - idézte fel Milena.

- Emlékszel, milyen volt a folyó partja? - kérdezte a fiú.

- Meredek és sziklás...

- Akkor az Ivan cár Zöldfoki- rengetege.

- Átkelve a folyón észrevettem, hogy három férfi ül a tűznél, egy pedig a fához van kötözve. Az egyik férfi úgy szólította őt, mint Ivan cár fiát. Ha ő a herceg, tennünk kell valamit!

Casimir felpattant az asztaltól.

- Az emberek gondja nem az enyém! Nem csinálunk semmit!

Milena talpra szökkent, és megállt a fiú előtt.

- Nem hagyhatjuk ott!

- Nem a mi gondunk! - hajolt egészen közel hozzá a fiú.

Milena tisztán látta Casimir zöld szemében a harag tomboló tüzét. Pár lépést hátrált, majd karba fonta a kezét.

- Igazad van. Csak az én gondom! Hiszen nem te álmodtál róla.

Casimir egy pillanatig döbbenten meredt rá, aztán állkapcsa megfeszült. Olyan hévvel lépett eléje, hogy Milena attól tartott, a fiú menten kettészeli a kardjával.

- Úgy tűnik, nem volt elég lecke az, ahogyan a falusiak bántak veled! Mit gondolsz, most mi történne? Képtelen vagy megvédeni magadat!

Milena nagy levegőt vett, hátha így lenyugodhat.

- Te mondtad, hogy az álmok megmutatják az utat ahhoz, akinek segítségre van szüksége. Neki pedig van!

- Ő egy ember - emelte fel a hangját Casimir.

- Ó, hát nem mindegy, miféle? Bajban van! Lépj már túl ezen a nagy embergyűlöleteden, hiszen benned is a vérük csörgedezik.

- Te nem láttad, mennyi licar-vérűt kínoztak meg az emberek, hányukkal végeztek amiatt, mert mások voltak, mint ők! És te ezek után segíteni akarsz nekik? - sziszegte a fiú kivörösödött arccal.

- Ha kiszabadítanánk a herceget, elmondhatná mindenkinek, hogy nem a licarok rabolták el...

Casimir meg sem várta, hogy Milena befejezze a mondandóját, kiviharzott a házból.

- Az itt élőkben mély gyökeret vert a gyűlölet, képtelenek elfeledni Jaroslav cár szörnyűséges tettét, és azt, mi mindent csinálnak azokkal az emberek, akik olyasmire emlékeznek, amire ők nem - szólalt meg csendesen Vesela kemence mellől.

Milena lerogyott az egyik székre, és elmélázott a ráncos arcú asszonyon.

- Soha nem lesz ennek vége, ha Casimir és Anatolij nem tesznek ellene. Casimir most bebizonyíthatná, hogy a licarok nem gyűlölnivaló szörnyek, és a cárevics is belátná, az emberek félreismerték őket. Évszázadok óta mindkét nép a régmúlt uralkodóik döntése miatt szenved, és a harag nőttön-nő a szívükben.

- Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne! - sóhajtott Vesela.

- Hiszem, hogy jó okkal álmodtam a hercegről. Ez egy lehetőség. Nem hagyom veszni.

Milena magára vette a köpenyét, és megölelte az asszonyt.

- Bajba sodrod magad! Még azt sem tudod, merre kell menned - sopánkodott Vesela.

- Majd megkérdem valakitől - felelte kifele menet Milena.

Szapora léptekkel elhaladt a ház tövében játszó Elena mellett, megkerülte a hosszanti ágyást, és a Sötét-hegy felé vette az irányt. Úgy gondolta, ahol átjött Slavomir birodalmába, ott ki is juthat belőle, és ha kellőképp siet, az éj leszállta előtt átkelhet a vukodlakok erdején.

A nap magasan járt az égen, mire elérte a hegy lábánál lévő barlangot, és az azt őrző, zöld mellvértet viselő licarokat. Mindegyik kezében egy-egy kard fénylett, és úgy néztek le rá, mint holmi eszét vesztett parasztleányra. Mikor megpróbált közöttük átsurranni, útját állták. Az egyik még rá is mordult. Milena bosszúsan méricskélte a sebhelyes arcú férfit. Nem fért a fejébe, miért nem engedik átkelni a hegy gyomrában.

- Eszednél vagy? - lépett elő az őrök mögül Casimir. Legalább annyira bosszús volt, mint ő maga.

- Engedj utamra! - rivallt rá Milena cseppet sem tiszteletreméltó hangon.

- Hogy aztán megölesd magad? Kizárt! Menj vissza Zelivkába!

- Ha nem engedsz itt át, megtalálom a módját, hogy máshol átjussak - mondta Milena felszegett állal.

- Egy okot mondj, miért tegyem - fonta keresztbe a karját a fiú.

- Azért, hogy ne kelljen több gyermeknek család nélkül felnőnie! Hogy ne úgy éljenek, mint Elena, aki minden éjszaka álomba sírja magát, majd reggel reménykedve nyitja ki a szemét abban bízva, csak egy rossz álom az, ami a szüleivel történt. Ha ehhez az kell, hogy egy embernek segítsek, megteszem! Ő a trón várományosa! Ó, egek, Casimir! - tárta szét a karját. - Hiszen a ti kezetekben van a jövő. Itt az alkalom, hogy békét kössetek.

A fiú rezzenéstelen arccal, nagy szemekkel meredt rá, végül megszólalt.

- Megbocsájthatatlan, amit a licarokkal tesznek.

- Tudom - lépett elé Milena. - Nem azt kérem, hogy bocsáss meg nekik.

Casimir dühödten kifújta a levegőt, hátat fordított, és eltűnt a barlang sötétjében. Milena értetlenül bámult utána, majd a hosszan elterülő hegyet pásztázta, azon töprengve, melyik irányba eredjen útnak. Épp indulni készült, mikor a fiú lóháton kiügetett az őrök között.

- Azt mondtad, hárman voltak? - kérdezte Casimir. Milena bólintott, és hagyta, hogy a fiú felsegítse maga mögé a nyeregbe.

A hegy mentén keletnek vették az irányt. Milena némi tétovázás után szorosan a fiú dereka köré kulcsolta a karját. Bármennyire is zavarba ejtő volt Casimir közelsége, nem kockáztathatta meg, hogy egy óvatlan pillanatban levesse magáról a sötétpej mén. Fejét a fiú hátára hajtotta, és nézte a mellettük elsuhanó, összemosódott tájat. Mire a nap átfordult az égen, a hegy komorsága a messzeségbe veszett, akárcsak a lankás, zöldellő táj aprócska fehér házai és a kacskaringós, lassú folyású zelivkai folyó. A vidék váratlanul - mintha csak egy láthatatlan határvonalat léptek volna át - merőben megváltozott. A mén patája alatt kövek csikordultak meg, és borús fellegek lepték el az eget. Casimir türelmetlenül rángatta a gyeplőt. Milena nem értette a fiú hevességét, mindaddig, míg meg nem hallotta a vukodlakok velőtrázó vonyítását. Ekkor a mén irányt váltott, és a távolban derengő fasor felé ügetett. Ahogy közeledtek az erdőhöz, Milena döbbenten látta, hogy az nem a cár Zöldfoki-erdeje, hanem a Sötét-hegyet körülölelő tölgyes. Amint beértek a fák közé, Casimir leszállt a nyeregből, és szája elé rakta a mutatóujját.

- Mit keresünk itt? - suttogta Milena.

A fiú mérgesen lepisszegte, majd a lovat maga után vezetve beljebb hatolt az erdőben.

A vonyítás időről-időre elvegyült a tölgyesben élő madarak dalával. Milena egyre nyugtalanabbul fészkelődött a nyeregben. Hol maga mögé nézett, hol a sűrű lombkoronán átszüremkedő, gyér fénypászmákat figyelte, amik foltokban megvilágították az összekunkorodott páfrányokat és a szürke gombákat. Orrát váratlanul gyanta ragadós-nyúlós illata csapta meg.

- Innen kezdődik a cár erdeje - torpant meg a fiú.

- Akkor miért álltunk meg? - kérdezte Milena, miközben leszállt a nyeregből.

- Amikor megemlítetted, hogy álmodban a Rudka folyónál láttad őket, tudtam, ide tartanak - felelte Casimir, ám ahogy meglátta Milena értetlen ábrázatát, folytatta: - A vukodlakok licaremlékezet óta az öreg tölgyesben és a síkságon vadásznak. Mi sem egyszerűbb úgy ránk terelni a gyanút, hogy idehozzák azt, akitől szabadulni akarnak. Hiszen a farkasok elvégzik helyettük a piszkos munkát, ráadásul licar földön. Így a felelősség minket terhel.

Milenát kirázta a hideg, mihelyst belegondolt, azok a fenevadak miképp tépik szét a herceget, hogy aztán bendőjüket megtöltve odébbálljanak.

- Keressük meg, mielőtt... - elhallgatott és nagyot nyelt. A fák között, ott, ahol egymást érték a terebélyes lombú tölgyek és a magas fenyők, fürgén mozgó árnyalakok suhantak el.

Casimir sietősen megragadta a kezét, és maga után húzva, az árnyak nyomába eredt. Milena botladozva követte őt. Mikor Casimir behúzódott egy fa mögé, megértette a sürgetését. Három, igencsak megtermett, szürke vukodlak lapult a földön tőlük pár lépésnyire.

Milena hevesen kapkodta a levegőt, úgy érezte, menten megfullad. Kétségbeesetten ráncigálta Casimir karját, ám az oda sem figyelt rá. Mereven bámult előre, de nem a csontos hátú farkasokat nézte, hanem a fenyők közül előbukkanó férfiakat. A magasabb, rőt hajú maga után vonszolt egy csatakos, véres arcú fiút, a másik kettő aggályos ábrázattal ide-oda forgatta a fejét. Amint megbizonyosodtak róla, hogy elérték a tölgyest, megálltak. Az alacsonyabbik meglapogatta az oldalán lógó erszényt, vágyakozva visszanézett a méregzöld fenyves oltalmat nyújtó fáira, és intett a rőt hajúnak. A magas férfi nagyot taszajtott a fiún, aki így térdre esett.

Milena kétségbeesve figyelte a kibontakozó jelenetet, és ismét megragadta Casimir karját. A fiú türelemre intette, megfogta a keze ügyébe eső legközelebbi követ, és mialatt a rőt férfi lesújtani készült a kardjával, elhajította. A váratlan zajra a férfi keze megállt a levegőben, és riadtan kapkodta a fejét, mígnem tekintete megállapodott a feléje lóduló farkason.

Milena felsikoltott, ezzel magára vonva a többi állat figyelmét. Casimir sietősen Milena kezébe nyomta a kardot, és a következő pillanatban egész testében megrázkódott. Vonásai egyszeriben eltorzultak, csontjai úgy recsegtek-ropogtak, mintha egy láthatatlan erő préselte volna össze, aztán a fiú kétrét görnyedt, tüdejéből morgásszerű hörgés szakadt fel, olyasfajta, amit azelőtt hallat egy állat, hogy kimúlna. Annyira gyorsan történt az egész, hogy Milena nemhogy szemmel, de ésszel sem tudta felfogni a látottakat. Casimir egyszerű fiúból egy szempillantás alatt akkora medvévé változott, amekkorát azelőtt soha nem látott. Ijedtében elbotlott saját lábában, és négykézláb menekült a legközelebbi bokorhoz.

Az elsőnek megiramodó vukodlak elkapta az alacsony, köpcös férfi lábát, aki ordítva hadonászott a kardjával, de sehogy sem érte el vele az állatot. Arca látványosan eltorzult a fájdalomtól, ahogy az állat maga után húzta a rengeteg fái közé.

Milena lenézett a kezében szorongatott kardra, majd az összekötözött csuklójú hercegre kapta a tekintetét. Miközben a medve felágaskodott a vicsorgó vukodlak előtt, Milena kihasználta a zűrzavart, a szúrós bokrok mellett a herceg mögé osont, azonban arra nem számított, hogy a harmadik vadállat rögvest ott terem mellette. Hatalmas, bűzös pofájából szürke agyarak türemkedtek elő, sárga szeme vadul villódzott. Hol őket, hol a futásnak eredt férfiakat leste, aztán váratlanul utánuk szaladt.

Milena remegő kézzel levágta a herceg csuklójáról a kötelet, és a vérrel szennyezett, fénytelen arcára meredt. Anatolij nehézkesen kinyitotta duzzadt jobb szemhéját is, kezével a medve felé mutatott. A két ember magasságú, barna állat teljes testsúlyával a farkasra nehezedett. Milena gondolkodás nélkül odarohant hozzájuk, magasba emelte a kardot és lesújtott vele. A vukodlak felvonyított, hangja hosszan visszhangzott a szürkületben.

A cárevics bicegve odalépett a földön heverő, fekete bőrszütyőhöz. Rosszallóan felemelte és széthúzta a száját.

- Sejthettem volna... Csakis nagybátyámnak van aranyszövettel kibélelt erszénye - motyogta elhaló hangon.

A medve nagy puffanással leroskadt a földre és apróra összegömbölyödött. Mindketten tisztes távolságból figyelték, hogyan alakul vissza a fiú.

- Egy licar - hátrált Anatolij. Már azon volt, hogy kivegye Milena kezéből a kardot.

- Megmentett! Nélküle már halott lennél! - förmedt rá Milena.

Casimir felegyenesedett. Ugyanolyan undorral vegyes gyűlölet ült ki az arcára, mint Anatolijnak. Szótlanul meredtek egymásra, végül a herceg megtörte a feszült csendet.

- Mit akarsz? Mert biztos, hogy akarsz valamit - húzta el vékony száját.

- Ha rajtam múlt volna, most nem itt állnál - vágott vissza színtelen hangon Casimir.

- Azért jöttünk, hogy segítsünk - próbálta a helyzetet menten Milena, csakhogy a két fiú továbbra is feszes háttal, gyűlölködve méregette egymást. - Mi nem rabolunk el senkit közületek, nem ártunk nektek, ti mégis időről-időre megölitek a magunkfajtákat.

- Mert szörnyek vagytok! - mutatott Anatolij felháborodottan Casimirre.

- Nem mi vagyunk a szörnyetegek, hanem ti! Az utóbbi évben huszonkét licar-vérűt mészároltatok le! Huszonkettőt! - vágta a herceg fejéhez dühödten Casimir. - Anyákat öltök, karon ülő gyermekeket. És mindezt miért?

Anatolij arcából kiszaladt a vér, mondani akart valamit, de inkább becsukta a száját.

- Igazad van, akarok valamit - szegte fel a fejét Casimir. - Pontosan tudod, hogy nem mi jelentünk veszélyt - biccentett a herceg kezében szorongatott erszény felé -, és hogy bizonyosságot nyerj erről, egyezséget ajánlok.

Anatolij kelletlenül felmorrant.

- Miféle egyezséget?

- Bármennyire is megvetlek titeket múltbéli bűneitekért és a jelenben elkövetett tetteitekért, bármennyire gyűlöli e két nép egymást, nemsoká eljön az a nap, amikor mi vesszük át apáink helyét. Amint ez megtörténik, lehetőségünk lesz helyrehozni a múlt hibáit. Nem akarom, hogy a népem továbbra is rettegésben éljen...

- Ahogy az enyém se - szakította félbe Anatolij.

- Láthattad, nem vagyunk szörnyek. Mikor elfoglalod a helyed az országod élén, emlékezz rá, ki volt az, aki kimentett a halálból, és én is emlékezni fogok arra, hogy kezedet adtad a békére.

Casimir kinyújtotta a herceg felé a karját, aki először tétován közelebb lépett, majd erősen megmarkolta azt.

Milena elégedetten elmosolyodott. Talán nemsoká a világ egy olyan hely lesz, ahol a licarok és az emberek békében élhetnek egymás mellett.

© 2022 Alyona Crower. Minden jog fenntartva.
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen!