Érted a világ végére is


1. fejezet

Amelia

Tekintetemmel kétségbeesetten kerestem Sarah nyúlánk alakját a London-Gatwick reptér színes és hangos forgatagában. Miközben szemügyre vettem a duty free shopból kiáramló embereket és a fal mellett vihogó tinilányokat, a bézs oldaltáskámból előhúztam a telefonomat, és ráböktem a híváslistában Sarah nevére.

- Merre vagy? - kérdeztem türelmetlenül, amikor három csengés után felvette.

- A Mary's-ben - felelte könnyedén.

- Én meg itt várlak a reptéren! Még azt is megírtam, mikor száll le a gépem - pillantottam bosszúsan a lámpákkal pettyezett fehér mennyezetre.

- Istenem, Amelia, ne haragudj! Valamiért az maradt meg bennem, hogy holnap délután jössz. Zárok és indulok - bontotta a vonalat.

Haragosan kifújtam a levegőt, és visszaejtettem a táskámba a telefont. Több, mint egy órám volt a semmittevésre, holott még sötétedés előtt be akartam ugrani az üzletbe, és leadni a jövő heti rendelést. Gondolataimból az egyre hangosabban vihogó lánycsapat szakított ki. Felvontam a szemöldökömet, és végignéztem magamon. Nem lógott cafatokban a piros ruhám, nem volt semmi szokatlan rajtam, ami indokolta volna azt az orbitális nyerítést, amit a hosszú, vörös hajú csaj produkált. A mellette álló szőke hevesen fényképezett, míg az alacsony barátnője csillogó szemmel bámult.

- Mi a fene... - morogtam az orrom alatt. Felmarkoltam a bőröndömet, megfordultam, és megcéloztam a pörkölt kávé illatába burkolózott Costa Coffee egyetlen szabad asztalát. Azonban nem csak én vettem észre a helyet: egy világos baseball sapkát viselő, magas férfi ugyanabba az irányba vonszolta fekete bőröndjét. Szerencsémre a hosszú, sötétbarna asztal szélére telepedett.

Fáradtan lerogytam a másik végébe, arcomat a kezembe temettem, és lehunytam a szemem. Idejét sem tudtam már, mikor pihentem ki utoljára istenigazából magam. Varsóban megállás nélkül bömbölt a bátyám, Charles kisfia. A fogzással magyarázta, én azzal, hogy nem bírja az aurámat. Miután véget ért a kicsi Brendon keresztelője, és a három napig tartó haddelhadd, felültem a legelső Londonba tartó gépre, és hazajöttem.

- Sshang[1]! - hangzott fel bosszúsan a férfi felől.

Kinyitottam a szemem, és - továbbra is ujjaim mögé rejtőzve - ránéztem.

A férfi hüvelykujja cikázott a telefonja kijelzőjén, elégedetten felhorkantott, aztán széles mosoly terült el az arcán. Nekem is mosolyogni támadt kedvem, de mielőtt megtehettem volna, a férfi váratlanul rám emelte mandulavágású szemét.

- Elnézést. Ha snaket játszok, teljesen elfeledkezem magamról - szabadkozott, miközben megmutatta a mobilját. A hosszú, zöld kígyó teljesen beszőte a kijelzőt.

- Semmi baj - mondtam kedvesen. - Késik a járatod?

Egy pillanatig értetlen ábrázatot vágott, majd megrázta a fejét.

- A kollégámat várom, sikerült elrontania a gyomrát. Figyelmeztettem, hogy csínján bánjon az itteni ételekkel, de nem hallgatott rám, most pedig én iszom meg a levét, mert minden idefelé vezető benzinkúton megáll.

- Ó, az nem túl kellemes. Mióta a bátyám rászokott az indiai ételekre, a felesége csak azt főz, én viszont nem bírom a fűszerezését. - Beletúrtam a táskámba, az aljából előhúztam a lapos, zöld színű, elrongyolódott gyógyszeres dobozt, és felé nyújtottam. - Sima hasfogó. A kollégád vegyen be ebből kettőt, különben holnapra sem értek...

- Tonbridge-be - felállt, a szürke farmerja zsebébe süllyesztette a dobozt, majd visszatelepedett a székre.

- Gyerekkoromban apám elvitt a tonbridge-i kastélyba. Emlékszem, milyen áhítattal néztem az íves ablakait, de az is lehet, csak az idő szépítette meg az emléket - méláztam.

- Jó pár képet találtam róla a neten, valóban csodás. Jó lesz egy kicsit mást is látni a szöuli betonrengetegen kívül.

- Odavalósi vagy? - A lába mellett lévő bőrönd címkéjén az incshoni nemzetközi repülőtér felirata díszelgett.

- Dehogy - halkan felnevetett. A szeme alatt kirajzolódó vékony szarkalábak egyszerre tették pajkossá és végtelenül fiatallá az arcát. - Jó pár évig Daejeonban éltem. A mai napig azt tekintem otthonomnak, de nem sokban tér el a fővárostól. Mindig éber és nyughatatlan. Mint London - mutatott körbe.

Tekintetemmel követtem a mozdulatát. Az emberek kígyózva haladtak a kijárat irányába, a gyerekek visongva szaladgáltak a szüleik körül, a tinilány csapat egyre közelebb merészkedett hozzánk. A barna még mindig nagy szemeket meresztett, a szőke szelfizett, a vörös továbbra is viháncolt, miközben látványosan igazgatta rövid szoknyáját.

- Eléggé zavaróak - állapítottam meg.

- Azt hiszem, én tehetek róla.

Összevont szemöldökkel, teljes testtel felé fordultam. Végigfuttattam pillantásomat a sapka alól kikandikáló, majdnem fekete haján, az enyhén hajlott orrán és a szépen ívelt száján.

- Nem látok semmi szokatlant. Egy fej, két fül... á! Megvan! - vigyorogtam szélesen, mire a férfi szeme tágra nyílt. - Túl kedves a mosolyod.

A férfi színpadiasan felsóhajtott, kezét a mellkasára rakta, és elmosolyodott. A nevetés csiklandozta a torkomat, végül kibukott belőlem.

- Látod, erről beszélek! - mutattam rá, mire még szélesebb mosoly szaladt a szájára. - Ha ezzel ölni lehetne, messze földön te lennél a legkegyetlenebb gyilkos.

Erre már belőle is kitört a nevetés. Rázkódott a válla, végül a tenyerébe temette az arcát.

- Hagyd abba! - kukucskált ki az ujjai közül pont úgy, ahogy én tettem nemrég.

A láthatatlan cipzárt behúztam a számon.

Kezét óvatosan elvette az arca elől, és mosolygós szemmel rám sandított.

- Tetszik a humorod - mondta félrebiccentett fejjel.

A számra mutattam, és széttártam a karom, mire ő két ujjal megfogta a képzeletbeli cipzár fogantyúját, és elhúzta.

- Örülök, hogy mosolyt tudtam csalni az arcodra. Már megérte reggel felkelnem - hajbókoltam tréfásan.

- Azt hiszem, mire ideér Yong-Hwa, az arcomra fagy a vigyor - hunyorgott.

- Keresd meg azt az embert, aki mosolyt csal az arcodra, mert csak egyetlen mosoly kell ahhoz, hogy fantasztikussá tegyen egy rossz napot - idéztem fel az egyik kedvenc mondásomat.

- Ez mennyire igaz - tűnődött el, mialatt az asztalra könyökölt. - A humor képes az embert a legnehezebb dolgokon is átsegíteni.

Arcára bús árny kúszott. Levette a sapkáját, és beletúrt a hajába. A sötét, fényes tincsek selyemként siklottak az ujjai között. Mikor ráeszméltem, hogy szemérmetlenül stírölöm, sietve elfordítottam a fejem, és a sebes léptekkel közeledő, alacsony, vágott szemű férfira néztem.

- Örülök, hogy találkoztunk! - A férfi váratlanul felállt és meghajolt. Tekintetét egy pillanatra sem vette le az arcomról.

- Én is örülök - nyögtem ki csalódottan, ahogy tudatosult bennem, hogy nagy valószínűséggel a kollégája tart felénk.

- Mindenképp megnézem a kastélyt - szólt vissza, ahogy odaért az alacsony, kerek arcú férfihoz. - És Amelia, soha ne veszítsd el a humorodat!

Zavartan bámultam egyre távolodó alakját, míg végül teljesen beleveszett a tömegbe. Nem emlékeztem arra, hogy bemutatkoztam volna neki, ám ahogy a bőröndömön pöffeszkedő bilétára siklott a tekintetem, mindent megértettem.

Bárcsak én is tudnám a nevét.

***

Mióta Sarah-val elhagytunk a repteret, az eső rendíthetetlenül szitált, komor szürkeségbe vonva a tájat. Az anyósülésbe süppedve némán figyeltem az autópálya mentén sorakozó fák, vöröstéglás, fehér ablakkeretes házak és a zajárnyékoló fal elmosódott sziluettjét. Az ablaktörlő egyenletesen járt, a rádió épp egy aktuális popslágert harsogott.

Sarah megköszörülte a torkát. Tudtam, ha most nem állítom le, képes egész úton a bocsánatomért esedezni.

- Nem haragszom - előztem meg.

- Nem tudom, mi ütött belém, biztos Thom tehet róla. Teljesen elvette az eszemet - szabadkozott.

- Mondom, nem ha-rag-szom - hangsúlyoztam minden egyes szótagot, miközben megpróbáltam az esőtől összeragadt barna tincseimet szétfésülni az ujjaimmal. - Volt társaságom, hamar elröpült az idő.

- Mesélj! - kapta rám pletykára éhes tekintetét.

Felidéztem az idegen kellemes hangját, csillogó barna szemét és pajkos mosolyát...

- Nagyon vigyorogsz! Szóval tetszett.

- Nem. Lehet. Nem tudom. Rég éreztem ilyen jól magam idegen társaságában.

- Nehogy azt mondd, hogy még mindig amiatt a barom Aiden miatt búslakodsz!?

Aiden neve hallatán összeszorult a torkom, és megtapogattam a tarkómon lévő heget. Ennyi maradt Aiden szerelméből.

- Nem búslakodok.

- Akkor meg mi a baj?

- Hogy a fickó nem idevalósi? Hogy semmit sem tudok róla? - vontam fel a szemöldököm.

- Semmit?

- Na, jó, annyit mégis, hogy Tonbridge-be utazott - csúsztam lejjebb lemondóan az ülésben. - Áh, felesleges ezen rágódni. Két külön világban élünk, és egyébként is, csak beszélgettünk. Soha nem fogunk már találkozni - vontam meg a vállam.

- Nem mersz nyitni - állapította meg.

- Nem erről van szó! - Nem szerettem, ha Sarah okoskodott. - Kár volt elmondanom. És nehogy elkezdj megint bocsánatot kérni! - szóltam rá erélyesen.

- Meg sem fordult a fejemben - húzta el a száját.

- Hazudós! - motyogtam, mire meglegyintette a karomat.

- Leadtam a rendelést. Mielőtt kérdeznéd, igen, azokból a türkiz asztaldíszekből is, amiket a katalógusban bekarikáztál.

- Egy igaz angyal vagy. Már amikor.

Életem legjobb döntése volt, hogy fél évvel ezelőtt felvettem Sarah-t a Mary's-be. Akkoriban elég csúnya vitáink voltak Aidennel. A férfi a fejébe vette, hogy az ajándéküzlet túl sok időmet felemészti, és emiatt van romokban a kapcsolatunk. Amikor egy hétre rá hátra csavarta a karomat és nekilökött a konyhapultnak, rájöttem, nem a Mary's tehet arról, hogy idáig fajultak a dolgok. Aiden ment, Sarah jött, amit a férfi azóta sem tudott megemészteni. Napi szinten üzenetekkel és e-mailekkel zaklat, sötétedés után a házam körül ólálkodik, részegen kiabál, a szomszédok legnagyobb örömére.

- Megnézted már a Tükörarcokat? Tudod, amit a múltkor említettem. - Értetlen ábrázatomat látva Sarah hozzátette. - Amiben Csiszong szerepel.

Megráztam a fejemet.

- Különben is, milyen név ez?

- Másképp ejtjük, és másképp írjuk - magyarázott legalább olyan beleéléssel, mint pár évvel ezelőtt az egyik egyetemi tanárom a nemzetközi vállalkozás szakon. - Szóval nem - állapította meg csalódottan.

- Becsszó, megnézem - emeltem fel a jobb kezemet. - De még mindig nem értem, mit eszel ezeken a koreai sorozatokon.

- Dél-koreai - javított ki kaján vigyorral. Félresöpört egy szőke tincset az arcából, és türelmetlenül rávágott a dudára. - Húzódj már le, te gyökér! - kiáltotta a maidstoni lehajtón vészindexelő fehér Chevroletesnek. Amint a kopaszodó sofőr gázt adott, Sarah megelőzte őt.

- Jesszus, valami baj van? Összevesztés Frisshús Thommal? - kapaszkodtam meg az ülés szélében.

- Frisshús Thomnak gyereke van. Méghozzá eléggé aprócska. Úgy négy hónapos.

- Hogy mije? - Igazság szerint nem lepett meg a dolog. Abból a fickóból bármit kinéztem. Hol úgy került elő, mint valami bűzlő, szakadt csöves, hol úgy, mint egy délceg lovag. Az utóbbival sikerült megkaparintania Sarah bugyiját, de ahogy teltek a hetek, Thom úgy alakult át valamiféle különös állatfajjá.

- A fingást és a böfögést még csak-csak elviselem, de ezt? - vett egy éles bal kanyart, és befordult a Heathfield roadra.

- Akkor miért ragaszkodsz hozzá? - fordultam felé, mikor leállította a motort az aprócska, egyszintes vörös téglából épült ház kocsifelhajtóján.

Sarah összeszorított szájjal forgatta a szemét.

- Mert jó az ágyban.

Rosszmájúan felhorkantottam, és kitártam az ajtót.

- Tudod, hány olyan fickó szaladgál Maidstoneban, sőt egész Angliában, aki megfelel ennek a kritériumnak? - Kiszálltam, és felnyitottam a fekete Ford csomagtartóját, hogy előhalásszam belőle a bőröndömet.

Sarah megállt mellettem, és tűnődő ábrázattal nézett.

- A férfiakkal csak a gond van. Jobb is, hogy nincs senkid. Legalább nem kell szembesülj egy eltitkolt gyerekkel, takaró alatt megbúvó finggal és mindenhol széthagyott büdös zoknikkal.

- Ó, Sarah. Tudod jól, mi erről a véleményem - simogattam meg a vállát, mire bólintott. - Hidd el, nem olyan rossz egyedül lenni. Így csak a saját szagodat kell elviseld - vigyorogtam teli szájjal.

- Igaz-igaz! - csillant fel a szeme. Egy laza kézmozdulattal intett, és bepattant a kocsiba. - Akkor holnap!

***

Másnap kora reggel elgyötörten nyitottam ki a Maidstone belvárosában lévő ajándéküzlet üvegezett tömörfa bejárati ajtaját. Egész éjszaka forgolódtam. Mire utolért volna az álom, megszólalt a mobilom ébresztője.

Nagyot ásítva dobtam le az ajtóval szemközti falnál lévő fehér pultra a piros bőrtáskámat. Kinyújtóztattam a tagjaimat, mélyet szippantottam a polcokon sorakozó szárazvirág díszek és illatgyertyák édes illatából. Végigfuttattam tekintetemet a helyiség közepén sorakozó festett kerti díszeken. Sarah-t remek kézügyességgel áldotta meg az ég. A rózsaszín flamingó melletti aranymotívumos kaspó az ő keze munkáját dicsérte, akárcsak a mennyezetről lelógó virág és csillagmintás szélcsengők.

Mire a nap előmerészkedett a szürke fellegek közül, és beömlött a nagy kirakati ablakon, Sarah is betoppant. Kisimult arccal, kezében kávéspoharakat szorongatva lépett oda hozzám.

- Frisshús Thom - állapítottam meg. Elvettem az egyik poharat, és belekortyoltam. A kávé fanyar íze végigfolyt a torkomon és jólesően elterült a gyomromban.

- Esküszöm, ki akartam rakni a szűrét, de ahogy ott állt előttem...

- Meztelenül? Álló farokkal? Olyan lehengerlően? Két fingás után, a harmadikra várva? - hadartam, de inkább hamar elhallgattam, és a kávéval foglalkoztam.

Sarah nagyot fújtatott. Levette vékony, lila kabátját, és a pultra terítette.

- Oké! Igazad van! - tartotta fel megadóan a kezét. - Elgyengültem.

Már épp szóra nyitottam a szám, hogy helyeseljek, mikor a pulton ádázul rezegni és pittyegni kezdett a mobilom.

- Valaki hív instán - mutatott a pult széle felé igyekvő készülékre.

A kijelzőn handzsához hasonlatos cikornyás felirat és alig kivehető kép fogadott. Gyanakvóan rányomtam a videóhívás fogadása gombra, és felkészültem rá, hogy két szóval lerázzam az illetőt.

- Remélem nem zavarok - szólalt meg a reptéren megismert férfi.

Lefagyva meredtem szélfútta hajára, barna szemére. Hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak. Alig láthatóan megráztam a fejem, és igyekeztem megtalálni a hangomat.

- Meg sem kérdezem, hogy bukkantál rám. - Döbbenten leereszkedtem a pult mögötti székre. Már letettem arról, hogy valaha viszontláthatom.

- Pedig nem volt túl bonyolult. Az Amelia Rose Lewandowski nem túl gyakori név Londonban - magyarázta, mialatt elhajolt egy ág útjából.

- Látom, sikerült Tonbridge-be érni.

- Igen. Yong-Hwa imába is foglalta a nevedet - kunkorodott felfelé a szája széle. Elolvadtam a látványtól.

- Hány embert öltél ma meg ezzel a mosollyal?

- Még senkit. Gondoltam, lehetnél te az első áldozatom - válaszolta komolyan.

Sarah odalopakodott mellém, és összevont szemöldökkel ránézett a kijelzőre. Arca elnyúlt, villámgyorsan a szája elé kapta a kezét, és mint egy eszelős, a pult elé rohant, hogy vöröslő fejjel onnan mutogasson.

- Sarah! - sziszegtem a fogaim közül. Barátnőm már körbe-körbe ugrált a boltban, és némán ujjongott. Szőke copfja lendületesen verdeste a hátát.

- Ne haragudj, a kolléganőm épp valamiféle eksztázis él át, azt hiszem túl erős lehetett a reggeli kávéja.

A férfi egy ideig némán meredt a kijelzőre, majd a telefonját a tonbridge-i kastély felé tartotta. A boltíves kapu feletti ablakok ugyanolyan pazarul festettek, mint az emlékeimben, a szabályos, barnás árnyalatú kövekből épült fal ugyanúgy piszkosnak hatott, mint gyerekkoromban.

- Sajnos ma csak ennyire futotta. Vár a munka - fordította maga felé a mobilját.

- Köszönöm, hogy megmutattad! - mosolyogtam meghatottan.

Aprót biccentett, és bontotta a hívást.

Lehunytam a szemem, és igyekeztem jól az emlékezetembe vésni minden egyes arcvonását, hangja kellemes tónusát.

- Tudod te, hogy kivel beszéltél? - visított Sarah a fülembe. Rémülten, hevesen kalapáló szívvel kinyitottam a szemem.

- Nem kérdeztem meg a nevét - csaptam a homlokomra.

Sarah hangosan felkacagott.

- Csiszong! Te rohadt nagy mázlista, Csiszonggal beszéltél!

- Neeem - ráztam a fejemet, ahogy megnyitottam az instagram üzeneteimet. - Nézd! - böktem az ujjammal a névre. - Itt, a handzsa alatt az áll, hogy Park Jin-Sung!

- Azt Csiszongnak ejtik - kiabálta átszellemülten Sarah.

- Akkor már tudom, miért bámultak minket a reptéren a tini lányok.

- Te mázlista - ismételgette Sarah, miközben én egyre jobban kétségbeestem.

Végre akadt valaki, akinek istenigazából sikerült megmozgatnia bennem valamit, erre kiderül, hogy az a valaki nem más, mint egy színész. Anyám biztos fennhangon azt mondaná: Óvakodj tőlük, soha nem lehet tudni, melyik arcukat mutatják. Nézd csak meg apádat! Látod valahol? Nem? Mert én sem.

Kiskorom óta két íratlan szabály létezett:

Ne kezdj színésszel!

Ne járj úgy, mint anyám!


[1] francba!

© 2022 Alyona Crower. Minden jog fenntartva.
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen!